Dévacsen a Nagy Boldogság Birodalma

Magyarázatok Kalu Rinpocse nyomán

Négy ok van ami segíti a szellemet a Dévacsenbe születni. Dévacsen a Nagy Boldogság Birodalma (szanszkrit: Szukhaváti). A Dévacsent úgy képzeljük el, mint egy magasabb szintű nirmánakájá tiszta birodalmat, vagy mint egy alacsonyabb szintű szambhogakájához vezető hidat. Ez a fajta tapasztalás megfelel az első bódhiszattva szint megvalósításának.

Olyan állapotot jelöl, amely túl van a szamszára, az újjászületések körének határain. Akinek szelleme ide születik, nem kényszerül többé arra, hogy a létkörbe vissza szülessen. Minden karmikus kényszertől szabad. Tudatosan viszont megválaszthatja, hogy újjászületik azzal a céllal, hogy a lényeknek segítsen. Immár szabad választásból teszi ezt, nem karmikus kényszerből. Nézzük a Dévacsen Mönlamot: Az "Emaho" amellyel a mönlam kezdődik, egy felkiáltás: "milyen nagyszerű", "milyen csodálatos!". "A nyugvó nap irányában, megszámlálhatatlan világon túl, kissé emelkedetten fekszik a nemes lények földje, Szukhaváti tökéletesen tiszta mennyei világa." A mennyei világ azt jelenti, hogy érzékeinkkel nem tapasztalható, érzékeken túli birodalomról van szó. "Nem látható közönséges szemmel, de a tisztánlátással megáldott tudat számára jól látható." Egy birodalomról van tehát szó, melyet nem lehet fizikai síkon megközelíteni, csak szellemi, lelki úton. Mindezt az álomhoz lehet hasonlítani. Álom állapotban az ember megtapasztal ugyan különböző dolgokat, világokat, de az álomba fizikai testével eljutni nem képes. Amikor az ember alszik, bár a teste mozdulatlanul fekszik, az ébrenléti világhoz hasonló világot lát, él meg, és száz százalékosan meg van győződve, hogy amit tapasztal, az létező. Ragaszkodik ahhoz amit átél, hiszen ott az valóság. Amikor ébren vagyunk, akkor ahhoz ragaszkodunk, amit ébrenléti állapotban tapasztalunk. Álomban is van testünk amit féltünk, kötődünk hozzá, mintha valóság lenne, ugyanúgy, mint amikor ébren vagyunk, amikor viszont fölébredünk, utólag nyilvánvalóvá válik, hogy mindez csak álom volt, nem volt más alapja, mint a gondolatok és érzelmek szellemünk által teremtett kavalkádja.

Az ember mondjuk Tarról álmodik, aztán egy pillanat alatt Budapesten van, majd Indiában, vagy akár a Holdon. Ezek karmikus változások, a karma változásai eredményeképpen egy egész más valóság jelenik meg. Egy pillanat alatt történő szellemi átalakulás következtében az ember egy merőben új világba érkezik. Ha megvannak a feltételek ahhoz, hogy valaki a Nagy Boldogság Birodalmába szülessen, akkor oda születik, nem kell hogy felüljön valami járműre, hisz járművel meg sem közelíthető. Kizárólag a szellemben fellépő kedvező körülmények kialakulása és megléte teszi lehetségessé, hogy az ember ezt a világot megtapasztalja.
Ezt értenünk kell, mert a kérdés mindig az, hogy a hely valóságos vagy nem, esetleg szimbolikus vagy mesebeli vagy mitikus. Igenis valóságos, de a valóságnak egy olyan szintje, amelyet csak ilyen módon lehet megközelíteni. Amikor az ember szellemében kialakulnak a szükséges feltételek, akkor egy pillanat alatt ott van. Ugyanúgy, mint mikor egyik álom a másikba átvált. Mondhatnánk, hogy az ébrenlét világa ténylegesen valóságos világ, nem álom. Ez részben igaz, részben nem. Azt is lehetne mondani - joggal -, hogy a mi valóságos világunk álom, mert ha megvizsgáljuk közelebbről, akkor mit is találunk? Szellemi teremtményeket, beleértve testünket is. Nagyjából ugyanúgy mint az álomban. Ez az álomvilág lehet többé vagy kevésbé valóság közeli. Egy létkörben élő embernek vagy lénynek a világa, amit valóságnak hisz, szintén szellemi képződmény, amely a szellemből kivetített jelenségekből áll, és ezek a jelenségek a szellemben meglévő karmikus okoknak az eredményei. Attól függően, hogy kinek milyen a karmája, olyan világot teremt magának. Ez nyilvánvaló az álom esetében. Ha olyan a karmája, rémálmai vannak, ha pedig olyan, boldogok. Hasonlóképpen működik ez a valóságban is.

Ha az ember megfigyeli az elméjét, ahogy a karmája állandóan változik, láthatja, hogy az olyan, mint egy óriási folyam. Egy nagy, állandóan hömpölygő nyughatatlan folytonosság. Képzeljük csak el a Dunát úgy, hogy nincs kezdete és vége, se forrása se torkolata. Egy folytonosan hömpölygő folyamat ami tele van számtalan különböző dologgal. Vízcseppek, halak, szemét, növény így váltakoznak. Állandó a helycsere, egy pillanatra sem áll meg a folyamat. Szüntelen a változás, a hömpölygő áramlás. Ami egyik pillanatban felszínre bukkan, az a következő pillanatban alámerül és megjelenik valami más. Ugyanígy van az elménkkel is, ha megfigyeljük. Állandóan változik. Egyik pillanatban boldogtalanok vagyunk, másikban boldogok, egyik nap jól mennek a dolgok, másik nap rosszul. Egy nap keretén belül is - egyik pillanatban jobb a kedvünk, a másik pillanatban rosszabb. És ez az egész megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, habár mi szeretnénk az egészet úgy tekinteni - azért, hogy az életünket a létkörén belül elviselhetővé tegyük, és egyfajta biztonságot teremtsünk önmagunknak - mintha külső dolgoktól függenének a változások. Azt mondjuk tehát, hogy a boldogságunk illetve a boldogtalanságunk külső okoktól függ. Például egy másik személy viselkedésétől, létezésétől. Vagy különböző életfeltételektől: gazdagságtól vagy szegénységtől stb. Egyik ember ettől, a másik attól várja a boldogságát. Az ember szeretne stabilitást adni a létének. Egy stabil keretet, amiből aztán kialakulnak az emberi sorsok, és ami manipulálható. A szenvedésnek az a szemlélet az oka, hogy a világot szeretnénk valóságosnak, a benne lévő jelenségekkel, élőlényekkel és hangulataival együtt valóságosan létezőnek megmagyarázni; és meg is magyarázzuk persze. Aztán konokul ragaszkodunk ahhoz, hogy ebben a valóságban játszódik le az életünk, és azt hisszük, ha a valóság elemeit manipulálni, kedvünkre alakítani tudjuk, akkor boldogságot is tudunk teremteni. Az egyedüli probléma az, hogy ez nem igaz.

Mert ha elkezdjük elemezni és keresni ebben az úgynevezett valóságban a valóság elemeit, nem találjuk. Ami valójában történik az a tudat folyamszerű hömpölygése, ami közben állandóan és teljesen megmagyarázhatatlanul lépnek fel változások. Például az ember azt mondja, hogy őt XY boldoggá teszi. Ez egy általános hiedelem. Ezen a világon ha van XY, az ember megteszi őt céltáblájául, ha nincs, akkor meg elképzeli: "De jó lenne, ha volna!". És meggyőződése, hogy XY az aki őt boldoggá fogja tenni. Ez a jobbik eset. Rosszabb esetben XY sosem ölt testet, és akkor a szenvedés nagy. De ha mégis, és az ember találkozik vele, megismeri, közös sorsot kezdenek kialakítani, és jön a szerelem. Az ember boldog: lám XY tényleg boldoggá teszi őt.
A probléma az, amikor mindez megváltozik. És egy pillanat alatt meg tud változni. A legnagyobb boldogság kellős közepén, egy pillanat alatt meg tud változni minden, és a tény az, hogy ott az XY, de nincs ott a boldogság. Hova lett a boldogság? Nyilvánvaló, hogy nem XY a forrása, tehát nem ő az, aki minket boldoggá tesz, viszont attól a pillanattól fogva már őt tekintjük boldogtalanságunk biztos okozójának.
s ez miért van? Bennünk történt egy változás.
Ilyen és hasonló példákat vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy álomvilágban élünk. Ugyanúgy a saját projekcióink, kivetítéseink okoznak örömet és szenvedést, mint az álomban.
Tehát az ember boldogsága és szenvedése az ember projekciójától függ. És a projekciót mi idézi elő? Kibogozhatatlan karmikus okokból származik. A legnagyobb boldogság közepén, látható ok nélkül, beköszönt a szenvedés, vagy a legnagyobb szenvedés közepén beköszönt a boldogság, mindenféle megmagyarázható ok nélkül.
Ezek a megmagyarázhatatlan okok a karmikus okok, amelyek hosszabb távon már megmagyarázhatók, de ezt mi magunk nem tudjuk megtenni. Csak olyan lény, mint Buddha, tud rájuk magyarázatot adni, aki átlátta számtalan élete folyamatát, követni tudta saját maga sorsát különböző életeiben, és végül le tudta szűrni azt a következtetést, hogy bizonyos cselekvések bizonyos okozatokat vonnak maguk után. Felismerte, hogy a cselekedeteknek, amelyekkel önmagunknak és másoknak ártunk, a jövőben miránk, a cselekvést elkövetőkre vonatkozó negatív hatásuk van, tehát szenvedést okoznak az ártó cselekedetet elkövetőnek. Ugyanakkor a segítő cselekedetek, akár önmagunkat, akár másokat segítők - mert önmagunkat is segíthetjük, hiszen mi is lények vagyunk - boldogságot hoznak. Mivel mi ezt nem vagyunk képesek így átlátni, ez a tanítás szükségképpen olyan valakitől származik, aki ezt az összefüggést tisztán átlátta.
Ha meditációban ezen a nyomon elindulunk és megfigyeljük, hogy valóban hogyan működik az elménk, akkor mindezt mi is be tudjuk látni. A meditáció bizonyos értelemben erre irányul. Ezt belátni, ezt átlátni. Legalábbis egy bizonyos szinten ebbe bepillantást nyerni.

Buddha tanítása azt mondja, hogy minden szenvedés és minden boldogság ilyen módon keletkezik. Szenvedést és boldogságot nem lehet másnak átadni. Szenvedés és boldogság akkor keletkezik, ha belső okai vannak. Mivel a szenvedés és boldogság bennünk, a lelkünkben fellépő jelenség, ezért szükségképpen belső oka kell hogy legyen. Ha az ember e gondolatmenetek segítségével vizsgálat alá veszi saját magát, a sorsát, az elméje működését, élete folyását, eljuthat a felismerésig, hogy az ébrenléti állapot is csak egy álom. Ez a felismerés pedig rendkívül pozitív dolog, óriási lehetőséggel jár, mert ha minden olyan, mint az álom, akkor nagyon egyszerűen tudunk magunkon segíteni. Ha az embernek rémálma van, fel kell ébrednie. Ha az ember a rémálomból fölébred, megszűnik a rémálma. És hogy ébred föl az ember az álmából?
Tudata állapota változik meg. Nem alszik tovább, fölébred, és ez egy, a tudatban lejátszódó folyamat. Ugyanígy, a tudatban lejátszódó fölébredés révén meg lehet szabadulni minden szenvedéstől. A szenvedés világából föl lehet ébredni a szenvedésen túli világba.
E szenvedésen túli világ egyik birodalma a Dévacsen. A nagy gyönyör, a nagy öröm, a nagy boldogság világa.
Ha valaki eljutott ebbe az állapotba, a Dévacsen állapotába - amely tehát egy karmikus kényszertől megszabadult tudatállapot - saját motivációjából adódóan elhatározhatja, hogy: "Én most visszatérek a létkörbe, segíteni az ott szenvedő lényeknek, mert most már tudok nekik segíteni".
Mielőtt a mi jelen világegyetemünk létrejött volna, volt egy korszak, ami húsz közbeeső kalpának megfelelő időből állt. A kalpa sok millió év. Ez alatt a húsz köztes kalpa alatt üresség volt. Ez az előző kalpát követő állapot volt, a világnak ezen a területén, ahol mi most vagyunk. A buddhista szemlélet szerint a világ igen nagy. Tehát az történt, hogy megszűnt az előző világ, aztán volt húsz kalpa üresség, és azután elkezdődött egy folyamat, az újrateremtődés folyamata, ami a különböző elemek konszolidációjával indult. A szél elem mandalája alakult először ki, azután kialakult a tűz elem mandalája, majd a vízé és végül a földé. Itt energiákról van szó. Az elemeket a mai szóhasználatban energiáknak nevezzük.
Fokozatos sűrűsödés játszódott le. Az elemekből aztán fokozatosan kialakult a világegyetemünk. A teremtésnek e folyamatában, mielőtt még bármi élet megjelent volna, vagy egyetlen élőlény is újjászületett volna, ebben a kialakuló világegyetemben, további húsz kalpányi korszak telt el. Majd ahogy az első élőlények megjelentek, kezdték benépesíteni ennek a világrendszernek a különböző birodalmait. A jelen világkorszakban 1000 buddha fog megjelenni, és az első buddha megjelenésétől az utolsó buddha távozásáig húsz kalpa telik majd el. A mostani a negyedik buddha kora, tehát még hátra van 996 buddha korszaka. Nagyon hosszú időről van szó. Végül az a karma, amely ezt a világegyetemet fönntartja, kimerül majd és elkezdődik a föloszlás és szétesés folyamata. Az elemek ismét széthullanak. A feloszlás időtartama is húsz kalpa, majd ismét húsz kalpa üresség következik.

Ezek tehát azok a periódusok, amik a világ teremtését és széthullását képezik. Először az üresség állapota, aztán következik a teremtés fázisa, majd a fennállás, a fennmaradás időszaka, és végül a széthullás. Ez összesen 80 kalpa, amely együtt egy mahakalpát, egy nagy kalpát alkot.
Azt mondják, az Amitábha-szutrákban amelyek leírják a Dévacsent - a tiszta lét e birodalmát -, hogy a Dévacsen tíz nappal ezelőtt keletkezett. Ezt úgy kell értenünk, hogy a Dévacsenben tatózkodó lények tapasztalásában egy nap a Dévacsenben megfelel egy mahakalpának a mi tapasztalatunkban. Tehát valójában tíz mahakalpával ezelőtt történt, hogy Buddha Amitábha kívánsága és törekvése eredményeképpen megszületett a tiszta lét e birodalma, a Dévacsen. A Dévacsen tehát a tiszta lét birodalma. Ezt fontos megérteni.
Beszéljünk most a mi világunkról, amit létkörnek hívunk, mindazzal ami alkotja: csillagok, Hold, Föld, levegő, felhő, szél, hegyek, völgyek, állatok, emberek, tűz, víz stb. Tehát beszéljünk erről a világról.
Mi ez a világ, miből van, hogy is van ez? A buddhista szemlélet szerint nem áll másból, mint a mi karmánkból. Az élőlények együttes karmája, érdemei alkotják ezt a világot.
Mi a szellem? "Ki vagyok?" "Az vagyok aki vagyok", az ember tűnődik és érzi, hogy ő "valaki". Aztán azt gondolja: "Igen, tegnap szintén éreztem, hogy valaki vagyok, sőt, éjjel álmomban is". És elkezd visszafelé kalandozni az időben, egészen a születéséig.
Léteznek emberek, akik ezt is meghaladják, és tudják: "ez előtt volt egy előző életem, amikor szintén éreztem, hogy én valaki vagy valami vagyok, s ez előtt is volt egy másik, amikor úgyszintén ez az érzetem volt. Az előtt pedig még egy és még egy...", nincs olyan, hogy első élet, hiszen mindig volt előtte egy másik.

Miért van ez így? Azért, mert a lények szelleme kezdettelen, a szellemnek magának nincs kezdete. A szellem nem olyan, mint egy csésze, amire rámondhatom, hogy itt kezdődik és itt van vége, ennyi a súlya, ez a nagysága, ilyen a színe, annyi a hőmérséklete stb. A szellem nem ilyen. Ha elkezdjük kutatni milyen, nem tudjuk leírni. Nem tudjuk megmondani milyen. Vannak érzéseink, jók vagy rosszak, ilyesmit érzünk, de ha azt kezdjük kutatni, hogy a szellemnek van- e kezdete vagy vége, mit találunk? Mindenféle elképzelés szertefoszlik. Tehát nem tudjuk megállapítani, hogy a szellem hol kezdődik, hol van vége, hol a közepe, milyen magas, milyen mély stb. A szellem természete olyan, mint az égbolté vagy mint a téré. Nincs kezdete, nincs vége, nincs alakja, nincs színe, nincs súlya - és ami most minket főként érdekel: ha térben végtelen, időben is végtelen kell, hogy legyen, tehát nincsen kezdete.
Minden lénynek aki ma létezik - beleértve az összes embert, az összes állatot, sőt egy csomó láthatatlan lényt is - a szellemi folytonossága kezdettelen, tehát mindig volt. A lények mindig is úgy érezték, hogy "Én vagyok", "Én valaki vagyok", "Én valami vagyok".
Persze voltak nyilván kihagyások, ma is vannak, pl. eszméletlen állapotban. Amikor alszunk például, akkor bizonyos periódusokban teljesen eszméletlen állapotban vagyunk, azaz nincs "én-érzetünk", öntudatunk. Nem érezzük, hogy vagyunk. Ilyesmik persze mindig voltak, bekövetkeznek rendszeresen. Az ember beleájul vagy belesüpped egyfajta öntudatlanságba, majd kikeveredik belőle valahogy, valamikor. Például amikor elalszunk, az ébrenlétből belesüllyedünk egy eszméletlen állapotba, majd utána abból kilépve jönnek az álmok: "beleébredünk" az álmokba a teljesen eszméletlen, öntudatlan állapotból. Utána az álmok birodalmában időzünk egy darabig, majd ismét adódhat egy ilyen periódus, amikor minden eltűnik egy mély, öntudatlan állapotban. Azok a legmélyebb alvási periódusok, amikor az ember egy darabig teljesen eszméletlenül alszik. Ezután ismét visszaébred az álmokba, de akár fel is ébredhet majdnem egészen. Tehát maga az álom is lehet mélyebb, vagy sekélyebb. Van amikor az ember már majdnem ébren van, majd bizonyos idő elteltével megint visszasüllyed az eszméletlen állapotba. Ez kicsiben és nagyban egyaránt így működik. Ilyen kihagyások léteznek, de ez nem jelenti azt, hogy a szellem ilyenkor megszűnik és helyette születik egy másik, hanem azt jelenti, hogy a szellemi folytonosság természetéhez hozzátartozik az, hogy efféle dolgok megtörténnek velünk. Buddha, aki számtalan sok életét át tudta tekinteni, belátta és az ő nyomában mások is belátták, hogy a szellemnek valójában nincs kezdete. Ezt meditációban meg lehet tapasztalni. Ha az ember nem is emlékszik konkrétan az életeire, de keresi a szellem kezdetét és a végét, nem fogja megtalálni, mert nincs. Ez a természete. Ezért volt a lényeknek mindig az az érzetük önmagukról, hogy "én vagyok", "én valami vagyok", "én valaki vagyok". Ez mindig létezett függetlenül attól, hogy volt világ vagy sem. Tehát szellemtestben egy lény nyugodtan létezhet mindenféle anyagi világképzet nélkül. Most is számtalan élőlény él szellemtestben anyagi képzetek nélkül, mint az álomban. Ők magukról úgy érzik, hogy testük van, léteznek stb., de mások nem látják őket. A lények szelleme és a bennük kavargó, állandóan változó karmikus okok és tényezők tehát mindig megvoltak, mint egy kezdettelen folyam. Egy ponton aztán - ha a lények karmája úgy alakul - kezd kialakulni egy ilyen világ, mint a mienk most. Majd amikor a karma eléri a megfelelő állapotot, a világban olyan feltételek jönnek létre, amelyek révén megjelenik az élet. Megjelenik az állati élet, emberi élet stb. Amikor a karmikus feltételek megérnek arra, hogy az emberi életet bizonyos lények megérdemeljék, akkor ők maguk egyszerűen létrehozzák azt. A karmáik, az érdemeik adottak hozzá, tehát létrejön.

Tehát mi is itt a vezérlő erő? A karma. A karma a teremtő erő. A létkörbeli létet a karmikus tényezők hozzák létre mindenestül. Házakkal, matériával, csillagokkal, hegyekkel, völgyekkel, fákkal, tavakkal, tengerekkel. Ez a magyarázata például annak is, hogy ha azt mondom, hogy hegy, akkor mindenki máris hegyre gondol. Persze hogy hegy. Ha kinézünk az ablakon és mindenki látja, hogy sötét van, akkor az az éjszaka. Miért? Mert olyan közös karmánk van, hogy mindenki annak látja - ez egy közös karma. Ha azt mondom, hogy Tibi, akkor mindenki látja Tibit. Amikor pedig ez a karma változik, akkor megváltoznak a képzetek is természetesen. A képzetek együtt változnak a karmával.
Ezzel szemben van egy tiszta világ a Dévacsen, melyről a könyv azt mondja, hogy a Buddha Amitábha törekvéséből, illetve kívánságából született. Természetesen a karma sem más, mint kívánságok halmaza. Az ember cselekszik, de cselekvésének a minőségét mindig a cselekvés mögött meghúzódó kívánság, motiváció, szándék szabja meg. Tehát ha az ember egy jó, pozitív szándékkal tesz valamit, annak a karmikus eredménye is pozitív lesz, és a cselekvő boldogságot szüretel majd cserébe. Ha pedig az ember egy tettet negatív, ártó szándékkal követ el, annak a karmikus eredménye - az elkövetőre nézve – negatív lesz, tehát szenvedést hoz. Mindkét esetben kívánság van, tehát a karma bizonyos szempontból igenis kívánságokat jelent. Nem a cselekvés külső látszata a meghatározó, hanem a cselekvés mögött húzódó szándék. Ez a fontos karmikus szempontból. Ha az ember segítő szándékkal tesz valamit, valóban tiszta szívéből, annak mindenképpen boldogság, pozitív tudatállapot lesz az eredménye a jövőben. Mint egy energiacsomag, elraktározódik az elmében, és a nagy hömpölygő folyóból, egyszer csak előbukkan, mint boldogság. Karmikus szándékok teremtik ezt a világunkat is. Ezzel szemben egy buddha szándéka tiszta szándék. A mi szándékaink karmikus kényszerűségből jönnek létre. A karmát megelőző okok ide-oda rendeződnek, így különböző indítékok és cselekedetek újabb és újabb cselekedeteknek és indítékoknak az okává válnak, láncreakcióként, egyfajta karmikus kényszerből. Ez a folyamat a karmikus reinkarnáció folyamata, akár életről életre, akár pillanatról pillanatra. Az is reinkarnációs folyamat, ahogy az ember az egyik pillanatból átszületik egy másik pillanatba karmikus kényszer alatt.

Ezzel szemben egy tiszta világ - mint a Dévacsen - nem karmikus kényszerből születik, tehát nem a mi karmikus, tisztátalan - karma alatt itt értsük azt, hogy tisztátalan - kívánságaink, hanem egy buddha, Buddha Amitábha tiszta, megvilágosult kívánsága hozza létre, ez a teremtő elve, a teremtő ereje. Tiszta, elfogulatlan és határtalan együttérzésből és bölcsességből születik. Ezzel szemben a mi világunk ragaszkodásból, az "én" illúziójához való ragaszkodásból, és annak a különböző folyamodványaiból, önzésből stb keletkezik. Ahol karma van, ott önzés van, mert a karma az mindig az énhez ragaszkodás eredménye, annak a szüleménye. A karmát tibetiül úgy mondják, hogy: gyu-dre, amiből a gyu okot jelent, ami maga az indíték. A dre pedig gyümölcsöt vagy eredményt. Az ok az indíték, az eredmény pedig egy átélt tudatállapot, ami ebből az indítékból következik.
Amikor az elme a Dévacsen élményét átéli, akkor az első bódhiszattva szintet valósítja meg. Ez egy olyan élmény, amely rendkívüli, és tele van szépséggel. Az elme csodálatos módon születik újjá ebbe az állapotba. Úgy mondják, hogy az elme egy lótuszvirág közepében inkarnálódik, amely kinyílik és megmutat nekünk egy paradicsomi szépségű birodalmat, mely teljes megelégedettséget ad annak, aki ezt a tiszta állapotot átéli. Ilyen módon születünk tehát oda. Teljes megelégedettség és gyönyörűség kél a tudatban, és egy olyan világot ismerünk meg, ami hihetetlen szépséggel rendelkezik. Ha pedig valaki elérte az első bódhiszattva szintnek ezt a megvilágosult állapotát, akkor ezt a megnövekedett szabadságot – természetesen a megszabadulás a létkörből óriási szabadsággal jár - arra használhatja, hogy száz manifesztációt vagy emanációt teremtsen bármelyik pillanatban, bármelyik birodalomban, és ez a száz manifesztáció képes arra, hogy más élőlényeket segítsen. Aki itt időzik képes arra is, hogy más tiszta birodalmakat meglátogasson, azokat is átélje és más buddhákkal is találkozzon.

Ez hogyan történhet meg? Úgy, mint az álomban - az ember egy pillanat alatt a nyárból átléphet a télbe. Minden lehetséges egy villanásnyi idő alatt. Minden azonos, leszámítva, hogy az álom a lét körén belül van, a tiszta országokból pedig az ember nem zuhan vissza egy nem tisztátalan állapotba, hanem a szellem megnövekedett, szabad teremtő erejéből kifolyólag sok-sok tiszta és nagyszerű kívánságot tud megfogalmazni magában. Ezek a kívánságok pedig azonnali hatással, mint az álomban, megvalósulnak. Ha az ember Miskolcra akar menni, akkor egy pillanat alatt ott van; ha Padmaszambava Rézszínű Hegyére akar eljutni, akkor ott van, vagy a következő pillanatban akár Csenrézi országában a Potalában.
Ha az ember álmában szabadon tudna gondolkozni, ott is fantasztikus dolgokra lenne képes, illetve képes is, ha megtanult szabadon gondolkozni. Meg lehet tanulni, el lehet érni, hogy az ember miközben álmodik azt mondja, hogy "ezt már unom, csináljunk valami jobbat!" Tehát tudatosan tudja ezt tenni, anélkül hogy felébredne. Van mondjuk egy álma: "Tél van, fázom. Legyen már nyár!" És egy pillanat alatt nyár lesz. Vagy akárhova el tud menni, pl. Amerikába és ha azt mondja, hogy "elég már Amerikából, menjünk Kínába!" akkor egy pillanat alatt Kínában van, Pekingben, a Tienanmen Téren. Az álom jóga egyik stádiuma az, amikor mindezt az ember meg tudja tenni. Az elmének mindig megvan ez a képessége, azonban amíg a lét körén belül, karmikusan működik, az ember nem tudja befolyásolni. Az elme olyan, mint a pehely a szélviharban. Amerre a karmikus szél fúj, arra sodródik. Álomban ez nyilvánvaló, elég ha az ember vissza tud emlékezni, mi mindent álmodott. Dévacsen állapotban viszont mindez szabad akaratból, szabad kívánságra történik. Ott az embernek óriási szabadsága van, megszabadult a karmától, legalábbis attól a karmától, ami szamszárában tartja, és ezt az óriási szabadságát arra tudja használni, hogy amit kíván, az mind megvalósul.

Azt mondják, a bódhiszattvák felfoghatatlan és megfoghatatlan módokon tudnak segíteni - megjelenhetnek ember formában, állat formában, sőt más formában is, mindig olyan módon, ami segít. A bódhiszattvák mindig segítenek, mindenféle lehetőséget megragadnak arra, hogy segíteni tudjanak. Egy bódhiszattva együttérzése olyan, mint egy kampó. A sok kampó mindig itt van, csak mi nem látjuk, mert ahhoz hogy lássuk kellene, hogy legyen hitből és odaadásból egy gyűrűnk. Amikor ez kialakul, abban a pillanatban a kampó - mivel az mindig is ott volt - beleakad és már húzza is az embert. A probléma az, hogy a gyűrű egyelőre "U" alakú és hiába a kampó, az "U" alakú gyűrűvel valahogy nem jön össze.
A Dévacsenben vagy más tiszta birodalmakban élő bódhiszattvák inkarnálódni tudnak bármi módon ami segíteni tudja a lényeket. Számtalan eset van erre: pl. Maitreja egy rohadó kutya formájában inkarnálódott, Tilopa pedig különböző módokon, hogy tanítsa Narópát. Egy rohadó kutya is lehet egy bódhiszattva inkarnációja, és persze nem karmikus okok miatt rothad, hanem azért, hogy segítsen valakin.
A következő történet egy Aszanga nevű remetéről szól akinek Maitreja bódhiszattva megjelent.

Aszanga kapott egy meditációt a mesterétől és elment egy barlangba, hogy addig meditáljon ott amíg Maitreját - aki a szeretet bódhiszattvája – szemtől szembe nem látja és tőle tanítást nem kap. Ez volt a célja. És elvonult. Meditált, múltak az évek és nem volt semmi eredmény. Akkor elfáradt, úgy érezte nincs sok értelme ezt így folytatnia, és elhagyta a barlangját. Ahogy ment az úton, egyszer csak meglátott egy öreg embert, aki egy óriási vasdorongot simogatott egy puha kendővel. Aszanga megkérdezte: "Hát te mit csinálsz, öreg?" "Hát elszakadt a ruhám, - válaszolt az öreg - meg kell varrni. Nincs tűm és ebből a vasból fogok tűt csinálni úgy, hogy addig csiszolom ezzel a ruhával, míg végül egy tű nem lesz belőle." Erre Aszanga azt mondta: "Ilyen kis célért ekkora erőfeszítésre, ilyen szorgalomra képes, én meg egy óriási cél érdekében nem vagyok képes egy kis erőt összeszedni!" Szégyenkezve visszament a barlangjába, folytatta tovább a meditációt: "A megvilágosodás a célom, ami óriási cél és mégsincs bennem elhatározás."
Elmúlt ismét négy év és a motivációja megint alábbhagyott, mert nem tapasztalt eredményt. Újra kiment a barlangból, és akkor az útja elhaladt egy ház mellett. A ház előtt volt egy óriási szikla, azt egy puha ronggyal egy másik öreg simogatta. Aszanga megkérdezte: "Hát te öreg mit csinálsz?" "Látod itt az én házam - így az öreg - és meguntam, hogy sosem süt be a nap, hát lerombolom ezt a sziklát" "És hogy rombolod le?"
"Addig simogatom ezzel a puha ronggyal, amíg el nem kopik." Aszanga szégyenkezve megint visszavonult meditálni. Teltek, múltak a napok, a hónapok, az évek. Megint eltelt négy év és nem volt semmi eredmény. Aszanga megint elhagyta barlangját. "Mostmár 12 éve meditálok eredmény nélkül, ennek nincs értelme!"
Kijöttt a barlangból és ahogy haladt, az ösvényen az útjába akadt egy kutya. A hasa szét volt rohadva és tele volt kukacokkal. Kínjában még Aszangára is vicsorgott, még meg akarta harapni. Látva Aszanga ezt a rettenetes nyomorúságot, a nyomorúságban az együgyűséget, hogy még az utolsó erejét is arra használja, hogy a másikat harapja, bántsa, Aszangát eltöltötte az együttérzés: ilyen mérhetetlen a nyomorúság, ilyen a világ, ilyen a lét köre. Elhatározta, hogy segíteni fog a kutyán, kiszedi a sebéből a kukacokat. Közben arra gondolt, ha csak úgy egy bottal kiszedi a kukacokat akkor megsérülnek, ha pedig kirakja őket a földre akkor elpusztulnak. Erre levágott a saját combjából egy darabot és letérdelt a kutya mellé, hogy a nyelvével kiszedje a kukacokat és rárakja a húsra.

Amikor így lehajolt behunyt szemmel, egyszer csak az orra a földet érte. A kutya nem volt sehol. Felnézett, és fent az égben látta Maitreját. Szörnyen megharagudott és így szólt Maitrejához: "Téged hívnak a szeretet és együttérzés bodhiszattvájának! Tizenkét évig csak téged hívtalak és volt szíved nem megjelenni!" "Tizenkét évig mindig veled voltam, csak nem vettél észre - válaszolt Maitreja -, mert nem volt benned együttérzés. Most, amikor az együttérzés megjelent benned a kutya láttán, most vettél csak észre engem. A két öregember és a kutya is én voltam, ha nem hiszed, tégy próbára. Vegyél fel a válladra és menjünk el a piacra." Aszanga a vállára vette Maitreját és elment vele a piacra. Senki sem látta Maitreját. Az egyik öregasszony látott Aszanga vállán egy döglött kutyát, a többiek még a kutyát sem látták. Ennyire fontos az együttérzés a meditációban. Együttérzés nélkül nincs megvilágosodás.
A bódhiszattvák különböző megfoghatatlan és felfoghatatlan módokon segítik a lényeket. Maitreja három különböző módon testesült meg azért, hogy Aszangának segíteni tudjon. Még egy félig döglött kutya formájában is meg tud jelenni egy bódhiszattva, hogy segíthessen. Aki a Dévacsenben tartózkodik, száz különböző jelenéstestet tud teremteni, amelyek száz lényt tudnak egyidejűleg segíteni. Ez a képessége annak van meg, aki az első bódhiszattva fokozatot elérte. Erre vonatkozik a Dévacsen Mönlam következő sora: "kövessem példájukat amely illuzórikus természetű". A bódhiszattvák nekünk úgy jelennek meg, mintha emberek vagy állatok vagy más egyéb lények lennének. Nem látjuk őket bódhiszattváknak. Megjelenésük realisztikus, lehetnek szépek, csúnyák stb. Azonban úgy lépnek be a mi világunkba, mint álombeli szereplők, és azért, hogy bennünket felébresszenek. Rávezetnek minket, mit kell csinálnunk ahhoz, hogy felébredjünk, bemutatják a módozatokat amelyek segíthetik felébredésünket, vagy akár segítséget nyújthatnak az álomban.

Például van egy rémálmunk. Egy tigris meg egy krokodil kerget bennünket, ám egyszercsak jön valaki és elűzi őket. Egy bódhiszattva képes így belépni álomvilágunkba, megmentő formájában, és bár nekünk valóságosnak tűnik, az egész csak illúzió. Ez a magyarázata annak, hogy a bódhiszattvákat a különböző lények különbözőképpen látják. Különböző lények, különböző szinteken, különbözőképpen fogják fel őket.
Drukpa Künleg egy nagy bódhiszattva, egy jógi volt, aki különleges képességekkel rendelkezett. Egyszer elment egy kolostorba hogy felajánlást tegyen. Összegyűlt a sok nép, ő mindenkinek teát adott, és ahogy megvolt a felajánlás, eresztett egy nagyot. Az első sorban ülő szerzetesek, jógik, akik már tisztánlátással voltak megáldva, az illatot mennyei illatnak érezték; a kicsit hátrébb ülők, a kevésbé fejlett fokon állók semlegesnek, míg hátul a novíciusok csak szédelegtek.
Guru Rinpocse egyik élettörténete így kezdődik: "Egyesek úgy tartják, hogy villámcsapás eredményeként születtem a földre, mások hogy földre hulló esőcseppek formájában, megint mások pedig úgy, hogy lótuszvirágban, csoda folytán". És folytatja: "Én most azt a változatot fogom elmondani, amely szerint lótuszvirágban születtem".

Ami más tiszta birodalmakat illet, vannak köztük nagyon magas szintű szambhogakája tiszta forma birodalmak, melyek a tiszta, megvilágosult forma birodalmai. Ahhoz, hogy valaki ezeket megtapasztalja, az szükséges, hogy elérje a bódhiszattvák nyolcadik szintjét, de más alacsonyabb szambhogakája tiszta birodalmakhoz is szükséges az, hogy legalább az első bódhiszattva szintet megtapasztaljuk. Az alacsonyabb szintű nirmánakája tiszta birodalmak elérésének a feltétele az, hogy az ember hibátlan erkölcsi tisztaságot tartson és mérhetetlen érdemhalmazt gyűjtsön. Ezekre a szintekre nagyon nehéz eljutni. Vagy a nagyon magas nyolcadik bódhiszattva szintet kell elérni, vagy pedig hihetetlen sok munkával egy tökéletesen tiszta erkölcsi magatartást kialakítani, amit nehéz megtartani. Ezen felül az érdemek halmozását kell megvalósítani végtelen szorgalommal.
Most nézzük mi az ami által a Dévacsenben születhetünk? Buddha Amitábha kívánságainak köszönhetően egyetlen nagyon fontos elem határozza meg a tudat képességét arra, hogy a Dévacsenbe születhessen: az egyén tiszta kívánsága. Ha valakinek van egy tiszta kívánsága - kizárólag egy nagyon tiszta kívánság számít - arra, hogy a Dévacsenbe szülessen, az már elegendő ahhoz, hogy oda szülessen, míg más tiszta birodalmakban nagyon nehéz megszületni, mert nagyon komoly felkészültséget igényel. A Dévacsenben születéshez elegendő az abszolút meggyőződés, hogy a tapasztalásnak ez a birodalma lehetséges: más szóval hit abban, hogy a Dévacsen létezik, ilyen állapot van, és meg lehet tapasztalni. A másik szükséges tényező az, hogy az embernek legyen egy égő vágya, kívánsága arra, hogy elérje ezt az állapotot. Amikor az Amitábha-szútrák a Dévacsen jellegzetességeit leírják, arra utalnak, hogy ezek a gyakorló személy hitének és bizlamának az eredményei. Ha valaki valóban hisz benne és minden vágya az, hogy ezt az állapotot elérje, az már elegendő ahhoz, hogy oda szülessen. Ezért nagyon fontos a kívánság. Ezért mondjuk a különböző mönlamokat - kívánság, inspiráció imákat. Minden mönlamban szerepel a kívánság, hogy a Dévacsenbe akarok születni, de ezt a pár szót az ember mondhatja a nyelve hegyéről vagy a torkából is ... azonban csak akkor van ereje, ha szívből mondja. Folyamatosan szívből jövően nem tudunk kívánni - de ha csak egy pillanatra is megszületik a hit és az odaadás, annak óriási ereje van, ami meg is marad. A felszín alatt elraktározódik az elménkben, mint egy energiacsomag, és óriási segítséget jelenthet amikor szükségünk lesz rá.

Mikor lesz szükségünk rá? Hát amikor bajba jutunk. És mikor jutunk bajba? Például amikor meghalunk, akkor bizony baj van, sőt akkor van a legnagyobb baj, és feltétlenül szükségünk van segítségre. Egy másik, még ennél is nagyobb baj pedig a meghalás után következik. Ezt úgy hívjuk, hogy bardo - a köztes lét állapota. A halál pillanatában (ha lehetséges), vagy pedig a bardoban remélhetjük, hogy egy ilyen nagy erővel megfogalmazott óhajunk, kívánságunk megérik. És akkor egy pillanat alatt - úgy mint az álomban, amikor egy rossz álom jóra vált a feltételek megváltozása miatt - a halál pillanatában segítséget kapunk.
A Dévacsen imában olvassuk: "halálom pillanatában jelenjen meg Buddha Amitábha és a nyolc bódhiszattva, és ne tapasztaljam meg a halál szenvedését". Olyan erővel lássam meg Buddha Amitábhát, hogy úgy érezzem, a halál nem érdekes többé, nem fontos, nincs szenvedés, a halálhoz nem kapcsolódik kín. Nagyon erős inspirációról van szó, szinte vízióról, amely teljesen legyőzi a szenvedést. Mint amikor felkel a Nap, és rögtön megszűnik sötétség. Ezt kívánjuk, erre gondolhatunk. Ha ez nem következik be, akkor segítséget kaphatunk a halál utáni bardo állapotban, amikor a testtől a szellem már elszakadt, és többé vissza sem tud térni hozzá.
Mik a feltételei annak, hogy valaki a Dévacsenbe, a Nagy Gyönyör állapotába kerüljön? Beszéltünk a Dévacsenről általában, és röviden összefoglalva azt mondtuk, hogy az egy olyan tudatállapot, amely a lét körén, a kettősség létállapotán, s így a szenvedés világán is túl van. Megfelel az első bódhiszattva szintnek, és mérhetetlen öröm és boldogság jellemzi. Azt is mondtuk, hogy ezt az állapotot a legkönnyebb elérni a tiszta országok közül, mert eléréséhez nincs szükség arra, hogy például meditálni tudjunk, és más, nehezen elérhető célokat sem kell megvalósítanunk, hanem egyszerűen, ha elég erősen vágyunk arra, hogy ott szülessünk, akkor az lehetővé válik. Ezt az állapotot, melyet a lények könnyen el tudnak érni, Buddha Amitábha törekvése és kívánsága hozta létre azért, hogy segítse a lényeket. Egyetlenegy dolog szükséges ahhoz, hogy az elme ebbe az állapotba kerüljön, s ez az egyén törekvése, vágya, kívánsága. Ahhoz, hogy ide kerüljünk, teljes meggyőződésre van szükség afelől, hogy a tapasztalásnak e birodalma egy valóságos tudatállapot, és egy égő vágyra, hogy ezt az állapotot elérjük.
Ezen kívül még négy más tényezőt is számításba kell vennünk, amelyek fontosak, hogy gyakorlásunk eredményes legyen.

Az első ezek közül az a segítő szerep, amit a tiszta vizualizáció játszik. Ez nem különbözik más gyémánt út gyakorlatoktól. Például, amikor a Tárá meditációt végezzük, és a Zöld Tárát és huszonegy aspektusát, a Tárá mandaláját vizualizáljuk magunkkal szemben az égben, nagyon fontos, hogy meggyőződésünk és hitünk legyen abban, hogy ők valóban itt vannak velünk szemben. A vizualizáció alapja az kell legyen, hogy elhisszük, hogy ez valóban történik, tehát nem csak formákat vizualizálunk és arra gondolunk, hogy ez csak valamiféle játék, hanem azt gondoljuk, hogy Tárá valóban ott is van.
A Nagy Gyönyör állapotának gyakorlatai esetében csak a vizualizáció tartalma különbözik ettől. Önmagunkat Amitábha, a Végtelen Fény buddha színe előtt vizualizáljuk, jobb keze felől Csenrézi, az Oltalmazó, bal keze felől Csana Dordzse, a Gyémántjogarú, a két fő bódhiszattva áll, őket pedig megvilágosultak és felébredt szellemű hősök végtelen serege veszi körül, szerzetesruhába öltözve. Le van írva a szövegben, hogyan. Azt gondoljuk, hogy ez velünk most valóban történik, valóban itt vagyunk Végtelen Fény buddha elott, a jelenlegi környezetünket pedig a gyönyör tiszta birodalmának fogjuk fel. A külső világ; a hegyek, sziklák, fák, víz stb, mind sokkal szebbé válnak, mint az a közönséges világ, amit most átélünk, egy teljesen tökéletes élmény-birodalommá, ahol a természet erői sosem válhatnak szenvedés okává, és az ott lakóknak sosem árthatnak. Előttünk van Amitábha kíséretével, és az egész világ körülöttünk mind a tiszta érzékelés birodalma, egy olyan környezet, ahol nincs szenvedés, nincs ártás. Egy teljesen tiszta világ. Ezt persze ne egy kicsi dolognak képzeljük el, hanem az egész világot magába foglaló óriási tágas világnak, amely gyönyörű, tiszta, gyönyörrel teli, és inspirációtól vibrál az egész környezet.
Végtelen Fény Buddha drágakő trónon ül, szerzetesi ruhában, a színe sötétvörös. Teljes meditáció helyzetben ül, tehát a lábai dordzse helyzetben vannak ugyanúgy, ahogy a buddhákéi általában, kezei meditáció helyzetben nyugszanak az ölében, és a tenyerében koldulócsészét tart. Egy óriási gyülekezet veszi körül, amely megvilágosultakból, a felébredt szellem hőseiből és ellenségen győztesekből, árhátokból áll. Ülnek és hallgatják a dharma tanítását. Minél tisztábban jelenítjük meg ezt a mandalát, annál jobb támasszá válik a meditációnk számára, és arra, hogy kívánságainkat és imáinkat ki tudjuk fejleszteni.

A legfontosabb tényező a meggyőződésünk, függetlenül attól, hogy képesek vagyunk-e megjeleníteni tisztán, világosan a képet. Ahogy ezt egészen pontosan és tisztán megfogalmazták az indiai buddhista hagyomány egyik írásában: "Az, hogy hogyan éljük át a jelenségeket, arra alapul, hogy milyenek a szándékaink és milyenek a kívánságaink." Ezen a szinten nagyon hatékonyak lehetünk. Ha az ember kifejleszt magában egy kívánságot és egy meggyőződést abban, hogy valami igaz, akkor sokkal nagyobb lehetősége lesz arra, hogy az átalakulás megtörténjen. A tisztátalan világot te tisztának vizualizálod. Valóban erős hited van abban, hogy Amitábha ott van, a világ tiszta, a tiszta gyönyör világa, ahol nincs szenvedés és megvan benned egyrészt a meggyőződés, hogy ez igaz, mert a jelenségvilág természete mindig is tiszta volt, másrészt a törekvés és a kívánság, hogy ez valóban megvalósuljon számodra ("ne csak tudjam, hanem valóban át is éljem"). Így már jelen van a vágy, ami azt jelenti, hogy elfogadom és hiszek benne, bár még nem élem át.
Ezután következik az elhatározás, hogy valóban át is akarom élni. Ezáltal - mivel a világról alkotott élményünk a szándékainktól és a kívánságainktól függ - az átváltozás könnyebben megtörténik. A Dévacsenbe születés második tényezője a megtisztulásunk és fejlődésünk, ami úgy valósul meg, hogy a zavaros érzelmeket megszüntetjük, kifejlesztjük a jó tulajdonságokat, fejlesztjük az érdemeinket és mélyítjük a tudatosságunkat. Az érdemek erejét a hétköznapi életünkben is megtapasztaljuk. Ha elegendő érdemünk van, ami erényes karmából keletkezett, akkor bármivel foglalkozunk, eredményes lesz. Ha pedig nincs érdemünk hozzá, akármennyit is erőlködünk, nem tudjuk elérni célunkat, a sikert vagy a jólétet. Azt nem remélhetjük, hogy eredményeket érünk el anélkül, hogy kifejlesztenénk az okozó tényezőket, amelyek az érdem és a tudatosság. Ezt megfigyelhetjük a magunk és mások életében is. Van úgy, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül, szinte maguktól valósulnak meg a céljaink nagyon kis munkával, míg más esetben akármennyit dolgozunk szorgalmasan, ez mégsem sikerül. Valami mindig közbejön, egyszerűen nem sikerül. Ez változhat is. Az élet egy bizonyos szakaszában sikeresen tud az ember dolgozni, vállalkozni és utána ez a "szerencse" elmúlhat. Fordítva is lehet, az embernek egy darabig nincs sikere, majd később ez megváltozik, és sikeres lesz. Az ember maga sem érti, mert ugyanazokat a dolgokat csinálja, törekszik, és törekvése dacára nincs siker, és amint folytatja ugyanazt a dolgot, egyszer csak van siker, nem érteni miért.
Ha valakinek érdemei vannak, az azt mutatja, hogy jótetteket vitt véghez jelen és múlt életeiben. Amikor ezek hatása az elmében beérik, egy érdemteli állapot köszönt be, és jó élményei lesznek. Amire törekszik az megvalósul, jól érzi magát, boldog, nem ütközik akadályokba stb. Máskor, amikor rossz karmák érnek meg, állandóan akadályokba ütközik, nincs kedve, nincs energiája, zűrzavaros az állapota, nem tud tisztán gondolkozni stb. A külső vagy belső dolgok egyszerűen nem állnak össze. Vagy a belső szellemi feltételei olyanok az embernek - például nem hisz a sikerben - vagy pedig a külső dolgok nem mennek - akadályok jönnek közbe, meglopják, vagy amikor készen van minden, az egész elúszik. Akármi közbejöhet, amit az ember nem tud irányítani, csak dolgozik, dolgozik és mégsem sikerül. Fordítva is igaz, ha az érdemek megvannak a sikerhez, akkor az ember parányi erő- és munkabefektetéssel óriási dolgokat tud elérni, maga is csodálkozik rajta, minden jön magától szinte. Ezért mondják azt, hogy a legjobb mód arra, hogy az ember sikeresen éljen az, hogy érdemeket halmoz, mert érdemek nélkül nincs siker. Aki nem érdemli meg, annak nincs sikere.

Az érdemeket jótettek által tudjuk halmozni. A szellemi gyakorlásban azok a tulajdonságok, amelyek az éredemek megteremtésének sikerét biztosítják, egy kicsit másfajták. A legfontosabb tulajdonságok a hit és bizalom a szellemi tanítókban, a Három Drágaságban valamint a szellemi elvekben, amelyekben az ösztönzést keressük. Ezek az együttérzésünk és szeretetünk a lények felé, és a bölcsességünk, ami azt jelenti, hogy megértjük, hogy a jelenségvilág élménye az elme kivetülése, az elme maga pedig lényegében üres. Ha erre alapul a hitünk, akkor az együttérzésünk és a bölcsességünk nagy erejű lesz, és a szellemi fejlődésünk nagyon eredményes lesz.
Az a törekvés, hogy magunkat megtisztítsuk az ártalmas tettek lenyomataitól és a szennyeződésektől, valamint, hogy érdemet és tudatosságot fejlesszünk ki, benne foglaltatik a mahajána hétágú imájában. Ezzel az imával gyakran találkozunk a különböző meditáció szövegekben azért, mert ez az egyik legjobb eszköze a megtisztulásnak és a fejlődésnek. A hétágú ima ágai közül elsőként a menedék forrásainak, a Három Drágaságnak és a Három Gyökérnek hódolunk, tiszteletünket fejezzük ki. A második ág az, hogy feljánlásokat teszünk, a harmadikban megvalljuk a rossztetteinket és szennyező-déseinket. Ezt a vallomást nem csak a jelen életünkre, hanem mindazokra az ártalmas cselekedetekre vonatkozólag tesszük, amelyeket mi magunk és minden élőlény a végtelen sok életünk során gyűjtöttünk. Így tehát elismerjük és megvalljuk saját hibáinkat és fogyatékosságainkat, és ezzel együtt a másokéit is. A negyedik ág az örvendezés a mások erényei és érdemei láttán, beleértve a közönséges és a megvilágosult lényeket is. Az ötödik ág kérés arra, hogy megvilágosult tanítóink folytassák a tan kerekének forgatását azáltal, hogy tanításokat adnak, és így a belső ösvényt a létkör lényei számára hozzáférhetővé teszik. A hatodik ág kérés a megvilágosultakhoz, a felébredt szellem hőseihez és a szellemi tanítókhoz, hogy maradjanak a lények között az elkövetkezendő világkorszakokban is, egészen addig, amíg az újjászületések köre kiürül, és minden élőlény eléri a megvilágosodást. Kérjük őket, ne tűnjenek el, mert jelenlétük áldás és inspiráció forrása számunkra, akiknek erre szükségük van. Az utolsó ág az érdemek felajánlása; az előző hat ág gyakorlása, és minden más gyakorlás által szerzett érdem felajánlása annak érdekében, hogy az minden élőlénynek a hasznára váljon. Ez az ima magában foglalja mindazt az elemet, amely által a szennyeződéseket lehet tisztítani, és érdemet és bölcsességet lehet kifejleszteni.

A mahajánában, a széles ösvényen az indítékunk az, hogy minden élőlény segítése érdekében gyakorolunk. Ebből a nemes indítékból nagy áldás származik, ami visszahat ránk és segíti a gyakorlásunkat. Amikor kifejlesztjük magunkban a határtalan szeretetet és együttérzést, vagyis az ébredés igazi szellemét, akkor minden egyes cselekedetünk jelentősége mérhetetlenül megnövekszik. Ha például az oltáron egyetlen gyertyát meggyújtunk teljesen tiszta bódhicitta indítékkal, az a tett sokkal több érdemet eredményez, mint ha egy másik személy enélkül az indíték nélkül százezrével gyújtaná a gyertyákat. Ha az embernek felébredt szellemű indítéka van, bármit cselekszik, minden tettében jószándék van, méghozzá olyan jószándék, hogy minden élőlény javára akar lenni, nem csak egy bizonyos lény, hanem minden egyes lény, a számtalan sok élőlény hasznára akar válni. Ezért minden tette mérhetetlen érdem forrása lesz. Ez az alap olyan, mint egy kitűnő termőtalaj, amelyből a kívánságaink óriási erőt tudnak meríteni. Bármit kívánunk, azt mind ebbe a távlatba állítjuk; minden kívánságunk háttere, alapja az, hogy az élőlényeket akarjuk segíteni minden tettünkkel, ami óriási erőt ad kívánságainknak.
Amikor ez a három tényező jelen van, akkor következik a negyedik, a gyakorlásnak irányt adó kívánság. Ahhoz, hogy a tudat sikeresen elérje a tiszta tapasztalás állapotát, nagyon erős kívánságra, törekvésre van szükség. Ez lesz a gyakorlásunk meghatározó tényezője, miután az alapot már megteremtettük az előző három tényező által. A vágyakozás vagy kívánság a Dévacsen esetében arra irányul, hogy minden élőlénnyel együtt érjük el a Dévacsen állapotát, a tiszta gyönyör és boldogság megvilágosult állapotát. Ha mi magunk elérnénk ezt az állapotot, de a többi élőlény nem, akkor folytatjuk a munkát azért, hogy másoknak segítsünk ebből a megvilágosult távlatból. Ez egy olyan elkötelezettség, amit sosem felejtünk el. A felébredt szellemű indíték szilárd alapot ad, erre építjük minden észlelésünket, így számunkra a külső környezet a Nagy Gyönyör világaként jelenik meg. Amikor lefektettük a megvilágosodás szellemének az alapját, vizualizáljuk Végtelen Fény Buddha alakját magunkkal szemben, és ugyanakkor az a meggyőző-désünk, hogy ő valóban jelen van, a vágyunk pedig az, hogy át tudjuk élni a Nagy Gyönyör világát. A meditáció szövegben megtaláljuk az ide vonatkozó vizualizációt.
A Dévacsen leírása egy hosszú inspiráció imában van megfogalmazva, amelyet egy híres kagyüpa láma Csagme Rinpocse írt. Ebben szerepel buddha Amitábha és kísérete, a megvilágosultak és a felébredt szellemű hősök leírása, akik a Nagy Gyönyör tiszta birodalában tartózkodnak. Ezek megjelenítése az első lépés, az első tényező, amely a tiszta vizualizáció. A második tényező a törekvésünk és erőfeszítésünk a tisztulásra és a fejlődésre. Ezt a hétágú ima által valósítjuk meg, amely e szövegben egy részletes, hosszú formájában szerepel, hangsúlyozva a jelentőségét. Ebben az imában kiemelt helyet kap a vallomás és az érdemek szerzése.

A szöveg következő része felnyitja a szemünket: rajtunk áll a válsztás, hogy a létkörben akarunk-e maradni, vagy meg akarjuk valósítani a képességet arra, hogy kilépjünk belőle, és felszabadítsuk szellemünket egy tiszta világ boldogságának élményébe. Az imának ebben a részében vizsgálat alá vesszük a létkör állapotának hibáit és korlátait, látszólagos szilárdságát és elégtelen természetét, valamint a tényt, hogy nincs benne semmi, amiben meg lehetne bízni. Ezáltal megerősödhet a kívánságunk arra, hogy elérjük a tiszta és tartós boldogság és gyönyör élményét, amely szemben áll a létkörben vándorlás kényszerével, a zavarodottság, zűrzavar és szenvedés állapotával, amely az újjászületések körét hajtja.
A szöveg lezáró része a tiszta gyönyör állapotában átélt élmények leírása. Egy elképzelhetetlen hosszú életről beszél, a tudat nagyszerű tulajdonságairól, mérhetetlen boldogságáról, és képességéről arra, hogy sok-sok jelenéstestet hozzon létre annak érdekében, hogy másoknak segítsen. Ez azt jelenti, hogy a Dévacsenben az embernek nem egy teste van, hanem sok testben meg tud jelenni, és egyszerre sok mindenkit tud segíteni.

Ezeket mind leírja a szöveg azért, hogy e fennkölt létállapot kvalitásait megismerjük és ezáltal a törekvésünket megerősítsük. Ha a törekvéseink és imáink magukban foglalják ezt a négy tényezot, amelyek a gyakorlás sikerét biztosítják, nem kell kételkednünk abban, hogy gyakorlásunk valóban hatékony lesz. Kétség kívül el fogjuk érni ezt az állapotot, amely mentes minden szenvedéstől, és amely a legmagasabb rendű gyönyörrel teljes. Elérve ezt az állapotot, hatékonyan tudunk mások javáért dolgozni, sok szenvedő lényen tudunk segíteni.