Fejlődés-e a fejlődés?

Hiedelmeink becsapnak

Egy ember belép egy homályos szobába. A sarokban meglát egy összetekeredett kígyót. Rémületében földbe gyökerezik a lába, és dermedten áll. Egyszer csak belép valaki és felkattintja a villanyt. A világosban kiderül, hogy a kígyó nem kígyó, hanem kötél. A rémület elpárolog, a dermedtség felenged, és emberünk felszabadultan sóhajt. A kígyó csak egy téveszme volt, amelyet az ő elméje teremtett – rémületét és egész szenvedését így a saját elméje okozta. Vegyük közelebbi vizsgálat alá életünket és világunkat.

Rá fogunk döbbenni, hogy túlságosan is sok esetben történik meg velünk ugyanaz, ami fenti történetünk főszereplőjével. A szenvedésünket okozó “kígyók” vagy “sárkányok” csak messziről tűnnek veszedelmesnek, közelebbi vizsgálódás alatt kiderül, hogy puszta “agyrémek” amelyeket a saját elménk teremt. Azonban ezek a látszatsárkányok sajnos nagyon is valóságos szenvedést okoznak, és mind a személyes, mind az általános emberi jelenségek világában rettenetesen elszaporodtak. Mindazonáltal kizárólag a mi hiedelmeink tartják őket életben, ezért ha hiedelmeinket tisztázzuk, és felismerjük igaz természetüket, maguktól szertefoszlanak. Így megszüntetve szenvedésünk okait, maguk a szenvedések is elmúlnak.

Az emberek általános jelenségeinek világában létezik egy különösen kártékony látszatsárkány, amely immár halált hozó ölelésben fojtogatja az egész emberiséget és bolygónk egész élővilágát. Neve: GDP (General Domestic Product), Brutto Nemzeti Össztermék, mint a fejlődés és jólét mutatója! Vegyük szemügyre a szokásosnál kicsit közelebbről, vajon ő milyen megalapozatlan hiedelmekből, téves képzetekből és koholmányokból áll? Az alábbiakban egy, az Egyesült Államokban megjelent cikket ismertetünk kivonatosan, melynek írója gazdasági szakember Kanadában, és részt vett egy három éves meditáció elvonuláson a buddhizmus tibeti hagyományában.

Hogyan mérjük a fejlődést?

Igaz az, hogy minél többet termelünk, annál jobban élünk? Ronald Colman az egyszerű gazdasági növekedésnél emberibb és helytállóbb fejlődésmérő rendszer mellett érvel, amely hitelesen tükrözi, hogy mit értékelünk nagyra életünkben. Van egy minden politikai határon túlmutató, figyelemreméltó megegyezés abban a kérdésben, hogy miben áll egy jóravaló társadalom. Mindnyájan nagyra becsüljük a tiszta környezetet. Mindnyájan békés és biztonságos társadalomban akarunk élni. Jó testi egészségre van szükségünk, erős közösségekre, szabadidőre, hogy lazíthassunk és a képességeinket fejleszthessük. Gazdasági biztonságot és kevesebb szegénységet akarunk. Egy olyan társadalom, amely ezeken az elveken alapul, jó keretül szolgálhatna a szellemi gyakorláshoz, és ösztönözne bennünket arra, hogy bölcsebbek és szabadabbak legyünk, és egymással többet törődjünk. Természetesen nincs olyan politikai párt, amely hivatalosan pártolná a nagyobb bizonytalanságot, a leromlott környezetet, a megnövekedett stresszt, a bűnözést, a szegénységet és az egyenlőtlenséget. Miért vagyunk mégis tanúi olyan politikának, amely ezeket eredményezi? Miért nem vagyunk képesek létrehozni olyan társadalmat, amelyben valóban élni szeretnénk az új évezredben? Miért nem vagyunk képesek a politikát úgy alakítani, hogy megfeleljen a mindnyájunk által nagyra tartott értékeknek és emberi szükségleteknek? Ennek egyik fontos oka az, hogy

egy idő óta téves jelzéseket kapunk a fejlődés mértékét mutató, jelenleg használatos rendszerektől.

Különösen az általunk leginkább figyelemmel kísért gazdasági mutatótól, a GDP-től, a Bruttó Nemzeti Összterméktől. Mindannyian – politikusok, közgazdászok, újságírók és magánemberek – hozzászoktunk, hogy a GDP által mutatott gazdasági növekedés és a jólét közé egyenlőségjelet tegyünk. A valóságban talán nincs még egy olyan mértékben elterjedt és veszedelmes tévhiedelem társadalmunkban, mint a GDP materialista feltevése, hogy “minél több, annál jobb.” Vessünk egy pillantást a nyelvre, amit használunk. Amikor gazdaságunk gyorsan növekszik “robusztusnak, dinamikusnak és egészségesnek” hívjuk. Amikor az emberek többet költenek, a “fogyasztók bizalma erős.” Ellenkező esetben a “gyenge vagy vérszegény” növekedés “visszaesést, pangást, sőt depressziót” jelez. A növekvő gépkocsi eladás “lendületes felépülést” jelez. Minél többet termelünk, kereskedünk és költünk, annál inkább növekszik a GDP, és azt hisszük, ez egyúttal azt jelenti, hogy jobban élünk. Azoknak, akik a GDP-t megalkották, nem ez volt a szándékuk. Fő alkotója, Simon Kuznets, figyelmeztetett negyven évvel ezelőtt: “Egy nemzet jóléte aligha olvasható le a nemzeti jövedelem mutatójáról.”

Növekedés statisztikánkat eredetileg nem arra szánták, hogy a fejlődés mutatójaként használják, amint azt ma tesszük.

Nem minden növekedés egyenlő

A valóságban az életünk minőségét romboló tevékenységek, olyanok mint a bűnözés, a környezetszennyezés és a függőséget teremtő szerencsejáték, mind hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez. Az amerikai gazdaság egyik leggyorsabban nővő ága a börtönipar, amely évi 6,2 %-kal nőtt a '90-es években. Az O. P. J. Simpson ügy egymagában 200 millió dollárral járult hozzá az USA gazdaságához, és az oklahoma city-i robbantás a littletoni vérengzéssel együtt nagyban fellendítette a biztonsági ipart, amely ma 40 milliárd dollárral járul hozzá évente a gazdasághoz, és amelyből jelenleg a legnagyobb forgalmat az iskolák bonyolítják. Ez a mi modellünk egy “robusztus és egészséges” gazdaságról? A szerencsejáték, amely évi 50 milliárdos üzletág, egy másik gyorsan növekvő iparág. A válások hozzájárulása évi 20 milliárd dollár, míg az autószerencsétlenségek évi 57 milliárd dollárral járulnak hozzá az amerikai gazdasághoz. A túlevés sokszorosan segíti a gazdasági növekedést, kezdve az étel túlfogyasztásával, és az eladáshoz szükséges hirdetésekkel. Azután az étrenddel és a testsúly csökkentéssel kapcsolatos iparágak évi 32 milliárd dollárral járulnak hozzá Amerika gazdaságához, az elhízással kapcsolatos egészségügyi problémák pedig további 50 milliárddal.

Továbbá a mérgező környezetszennyezés, betegség, stressz és háború mind segíti a gazdasági növekedést.

Az Exxon Valdez tankhajó szerencsétlensége jóval nagyobb mértékben járult hozzá az USA gazdasági növekedéséhez azáltal, hogy a tengerbe eresztette az olajat, mint ha az olaj biztonságban elérte volna rendeltetését, a takarítási költségek, perek és az ügyet figyelemmel kísérő média költségei miatt. A jugoszláv háború a NATO államok gazdaságát napi 60 millió dollárral növelte, és gazdaságaink még nagyobb hasznot fognak húzni a pusztítás újjáépítéséből. Amikor a fejlődést a gazdasági tevékenység teljes összegével mérjük, az olyan, mint amikor egy rendőr mindent összead, ami csak az utcán történik. A kutyáját sétáltató nő, az autót lopó tolvaj, a sarkon játszó gyerekek, a gonosztevő, aki leüt valakit – mindez egyformán feljegyzésre kerül. Ehhez hasonlóan,

növekedési statisztikáink nem tesznek különbséget az olyan tevékenységek között, amelyek hozzájárulnak a jóllétünkhöz, illetve amelyek ártalmasak.

A növekedés egyszerűen egy mennyiségi nagyobbodás a gazdaság fizikai nagyságrendjében, és nem mond semmit valóságos jóllétünkről és fejlődésünkről. Miközben annyira el vagyunk foglalva, hogy felsoroljunk mindent, amire a pénzünket költjük,

semmi értéket nem tulajdonítunk olyan létfontosságú, de nem-fizetett tevékenységeknek, amelyek valóban segítik jóllétünket.

Az önkéntes közösségi szolgáltatások, amelyek a civil társadalom gerincét képezik, semmi értéket sem képviselnek a fejlődésmutatón, mivel nem járnak azzal, hogy pénz gazdát cseréljen. Bár a házimunka és gyermeknevelés az életminőség szempontjából fontosabb, mint sok olyan munka, amelyet hivatalokban, gyárakban, üzletekben végeznek, mégsincs értékük a GDP-ben. Értékeljük a gyermekgondozással kapcsolatos ipart, de nem számítjuk a nem-fizetett gyermekgondozást, és így észre sem vesszük, hogy a szülők kevesebb időt töltenek a gyermekeikkel ma, mint bármikor a múltban. Ez vajon a fejlődés jele?

Jobban állunk-e a növekedés következtében?

Jobban állunk-e a több évtizedes folyamatos gazdasági növekedés következtében ? Sokunknak bizonyára nagyobb házunk van és több autónk. Boldogabbak vagyunk? Közvélemény kutatás mondja, hogy az amerikaiak 72%-ának több tulajdona van, mint a szüleiknek volt, de csak 47% mondta, hogy boldogabbak mint a szüleik. Kevésbé érezzük magunkat békében és biztonságban, háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy bűnözés áldozatai leszünk, mint szüleink idejében volt. Nagyobb az időstresszünk, és a munkahelyeink kevésbé biztosak. Adósságaink szintje magasabb, és a valóságos jövedelmünk csökkenőben van. A gyermekkori szegénység növekszik, és a gazdagok és szegények közötti szakadék szélesedik. A közgazdászok azt jósolják, hogy az ipari forradalom óta első ízben, a következő nemzedéknek rosszabb lesz, mint a jelenleginek. Ami még veszélyesebb, a vak növekedés aláaknázta természeti tartalékainkat, nagymértékű környezetszennyeződést okozott, növényi és állati fajokat pusztított ki egy előre nem látott ütemben, és megváltoztatta az időjárási viszonyokat olyan módon, ami már az egész bolygót fenyegeti. Minél gyorsabban pazaroljuk természeti tartalékainkat, és minél több ásványi üzemanyagot égetünk el, annál gyorsabban növekszik gazdaságunk, és ezért úgy gondoljuk, hogy annál jobban állunk.

Mivel nem tulajdonítunk semmi értéket természeti tőkénknek, a valóságban azok kifosztását nyereségnek számítjuk,

mint egy gyártulajdonos, aki eladja saját gépeit, és ezt nyereségnek számítja fel.

Amit mérünk, azt értékeljük

Amit mérünk és számolunk, szó szerint megmondja nekünk, hogy mit értékelünk, mint társadalom. Ha egy tanár azt mondja a diákjainak, hogy a félévi bizonyítvány nagyon fontos, de semmit sem ér végső fokon, ennek valódi üzenete az lesz, hogy a félévi bizonyítvány nem jelent semmit, és a diákok figyelmüket a végső vizsgának fogják szentelni, amely számít valamit. Hasonlóképpen, amit nem mérünk a központi számítási mechanizmusunkban, azt ténylegesen félre fogják állítani a politika színpadán. Jámboran köztiszteletet mutathatunk a környezeti minőségek, valamint a szociális és szellemi értékek felé, de ha ugyanakkor azok leromlását fejlődésnek számítjuk a növekvési mércéinken, akkor folytatni fogjuk a félrevezető jelzések küldését mind a politikusok, mind a nyilvánosság felé, hogy vegyék el az élét a hatékony ellenintézkedéseknek, és hogy folytassák a politikai prioritások elferdítését. Amíg ténylegesen nem értékeljük a szabadidőnket, az önkéntes közösségi szolgáltatásainkat, a szülők gyermekeikkel töltött idejét, és a természeti tartalékainkat, addig azok nem fognak megfelelő figyelemben részesülni a politika napirendjén.

A növekedéstől való megszállottság, és annak összetévesztése a valódi fejlődéssel, veszélyes és önpusztító útra vezetett bennünket.

Kétséges, hogy gyermekeinkre jobb örökséget hagyhatunk-e, amíg el nem vágjuk hiedelmünket, hogy a “több” természetszerűleg jelenti azt is, hogy “jobb,” amíg le nem szokunk arról, hogy jóllétünket és jólétünket összetévesztjük azzal, hogy milyen gyorsan növekszik a gazdaság, és amíg a GDP-t elferdítve arra használjuk, hogy a fejlődést mérjük vele. Harminc évvel ezelőtt, kevéssel meggyilkolását megelőzően, Robert Kennedy ezt így fogalmazta meg: “A Brutto Nemzeti Össztermék magába foglalja a levegőszennyeződést, a cigarettahirdetéseket és a mentőket, amelyekkel elszállítjuk az utakról a balesetek áldozatait. Tartalmazza az ajtóinkra felszerelt különleges zárakat, és a börtönöket a zárak feltörői számára. A GNP (vagy GDP) magába foglalja a vörösfenyő erdeink kiirtását, és a tavaink halálát, és növekszik a napalm, a harci rakéták és a nukleáris robbanófejek gyártásával. “A GNP tartalmazza mindezt, azonban sok minden van, amit nem érzékel. Nem ad helyet családjaink egészségének, az oktatás minőségének, vagy gyermekeink játéka örömének. Érzéketlen gyáraink jóravalósága és utcáink közbiztonsága iránt. Nem tartalmazza költészetünk szépségét, sem házasságaink erejét, sem a társadalmi kérdések megvitatásának értelmi színvonalát, sem köztisztviselőink becsületességét.

Röviden, a GNP tartalmaz mindent, csak éppen azt nem, ami az életünket élni érdemessé teszi.”

Egy jobb módszer a fejlődés mérésére

Sürgős szükségünk van jóllétünknek, jólétünknek és fejlődésünknek egy olyan mérési módszerére, amely világosan értékeli azokat a nem-anyagi tényezőket, amelyek gazdagságunk valódi alapját képezik, beleértve olyan dolgokat is, mint közösségeink ereje, szabadidőnk, környezetünk minősége, természeti kincseink egészsége és másokkal való törődésünk. Ilyen mérési módszer már létezik. Tény, hogy az utóbbi húsz év alatt hatalmas fejlődést tettünk meg jóllétünk és életminőségünk felbecsülése terén. Képesek vagyunk a fejlődés olyan mérésére, amely összhangban van közös értékeinkkel, és megmutatja, vajon olyan társadalom felé vagyunk-e útban, amilyet létre szeretnénk hozni. Miután három kaliforniai kutató kifejlesztette 1995-ben a Valódi Fejlődés Mutatót, amely magába foglal huszonhat társadalmi, gazdasági és környezeti változót, négyszáz vezető közgazdász, köztük Nobel-díjasokkal, együttesen kijelentette: „Mivel a GDP kizárólag a piacmozgás mennyiségét méri, anélkül, hogy a velejáró szociális és ekológiai költségeket kimutatná, ezért a valóságos jólét mérésére alkalmatlan és félrevezető.

A politika kialakítóinak, a közgazdászoknak, a médiának és a nemzetközi ügynökségeknek fel kell hagyniuk a GDP-nek, mint a fejlődés mérőjének használatával,

és nyilvánosan el kell ismerniük hiányosságait. Új mutatókra van sürgősen szükségünk társadalmunk irányításához. A Valódi Fejlődés Mutató (Genuine Progress Indicator – GPI) fontos lépés ebben az irányban.” A GPI kifejezett értéket tulajdonít természeti kincseinknek, beleértve a termőtalajt, az erdőket, a halászterületeket és a meg nem újítható energiaforrásokat. Felbecsüli földművelési gyakorlataink fenntarthatóságát, fogyasztási szokásainkat és szállítási rendszereinket. Méri és értékeli a nem-fizetett önkéntes illetve házimunkát, míg a bűnözést, a környezetszennyezést, az üvegház-hatást kiváltó gázok kibocsátását, a közlekedési baleseteket és egyéb terheket pedig gazdasági kiadásoknak számítja, nem nyereségnek, amint az a GDP jelenlegi alkalmazásában szokásos.

A mutató felmegy, ha társadalmunkban nagyobb lesz az egyenlőség, ha több lesz a szabadidőnk, és ha életünk minősége javul. Számítja az egészségünket, oktatásunk eredményeit és biztonságunkat. Egyszóval, megkísérli mérni mindazt, ami életünket értékessé teszi. A GPI a józan észre alapuló gazdasági mutató, amely megfelel mindennapi valóságunknak, ahogy azt mi átéljük.

Terhek és javak mérése

Szemben a GDP-vel, a GPI megkülönbözteti a hasznot termelő tevékenységeket a kárt okozóktól. Például, a GDP szerint, ha több a bűnözés, a gazdaság növekedik, míg egy békésebb társadalom pedig hátrányos helyzetet mutat. Ezzel ellentétben a GPI a békés és biztonságos társadalmat óriási szociális tőkének tekinti. Szemben a GDP-vel, az alacsonyabb bűnözési adatok hatására a GPI felmegy, és a bűnözéssel járó költségeket a jólét megállapításának alapjához nem adják hozzá, hanem leírják belőle.

A GPI hasonlóképpen áll a közúti balesetekhez, a mérgező környezetszennyezéshez, az üvegház-gáz kibocsátásokhoz, melyeket ugyanúgy terheknek számít, nem hasznoknak. Amint a bűnözés és a tartalékok kimerítése, ezek is olyan gazdasági területek, ahol a további növekedés nem kívánatos. Azáltal, hogy a terheket közvetlenül befoglalja a gazdasági számvitel rendszerébe, a GPI segítheti az irányelvek kialakítóit az olyan beruházások azonosításában, amelyek alacsonyabb szociális és környezeti költségeket rónak a társadalomra. Szerencsejáték, tarvágás és egyéb növekvő iparágak kevesebb állami támogatásban részesülhetnének, ha a szociális költségeket beszámítanánk, és a fenntartható gyakorlatok több ösztönzést nyerhetnének.

Például, a GPI Atlantic nemrégiben azt találta, hogy egy 10%-os átnyergelés teherautóról vasúti szállításra Nova Scotia adófizetőinek évi 11 millió dollárt takaríthatna meg, ha beszámítjuk az üvegház-gáz kibocsájtás, a közúti balesetek és az útfenntartás költségeit. Jelenleg a GDP mindezt a kiadást „fejlődésnek” könyveli el. Ezzel szemben a GPI teljes költség – haszon számítási módszere több támasszal szolgálhatna az adóirányelvek kialakításához, és támogathatná az olyan ösztönzéseket, amelyek serkentőleg hatnak a tömegközlekedés alternatívájára, és egyéb fenntartható gyakorlatokra.

Természeti tartalékaink értékelése

Bármennyi autó fut útjainkon, és bármennyi vagyontárgyat halmozunk fel, a környezet nem fogja megengedni a hamis káprázat növelését. Természeti tartalékaink értékelése olyan számítási keretet ad nekünk, amely megállapítja gazdasági tevékenységünk bennerejlő korlátait, és értékeli az egyensúlyt, valamint a kiegyensúlyozottságot. A Valódi Fejlődés Mutatóban a természeti tartalékokat véges tőkeként értékeljük, amely ugyanúgy alá van vetve értékcsökkenésnek, mint a termelt tőke. A valódi fejlődés azzal mérhető, hogy mennyire vagyunk képesek megélni a tartalékaink által termelt bevételekből, illetve „szolgáltatásokból” anélkül, hogy felélnénk tőkénket, amely gyermekeink és önmagunk jólétének az alapja.

A GPI elismeri e tartalékaink által nyújtott ekológiai és szociális szolgáltatások teljes skáláját. A GPI erdészeti számvitele, például, nemcsak a fakitermelést tartalmazza, hanem az erdők értékét a vizek, a lakóterületek és a biodiverzitás védelmében, a talajerózió megakadályozásában, az éghajlat szabályozásában, valamint az üdülés és szellemi öröm biztosításában. Az egészséges talaj, valamint a sokféle növény- és állatfaj fenntartásával a különböző életkorú fákat tartalmazó erdők számos gazdasági hasznot nyújtanak azáltal, hogy javítják a fatermelés hatékonyságát, növelik az erdészeti termékek gazdasági értékét, védenek a tűz, a betegségek és a rovarok ellen, emellett támogatják az eko-turizmus virágzó iparágát.

Az idő nem pénz

Mindannyiunknak csak napi 24 óra és egy véges élethossz áll rendelkezésére. Az, hogy hogyan töltjük el ezt az időt, mutatja a jóllétünket, életünk minőségét, és társadalmunkhoz való hozzájárulásunkat. A GPI tartalmaz időfelhasználási áttekintéseket a teljes 24 órás időtartam felmérésére és értékelésére, valamint az idő alternatív használatai közötti egyensúly felbecsülésére.

Ha az időt mint időt mérjük, és nem mint pénzt, azzal is a korlátlan növekedés hiedelmét vágjuk el.

Jelenlegi számítási módjaink szerint, minél több órát dolgozunk fizetésért, annál inkább nő a GDP, és annál inkább „fejlődünk.” Egy nemrég készült interjúban egy vezető beosztású tisztviselő elmondta, hogy minden nap reggel 6-tól este 10-ig dolgozik, és nem jut ideje másra, mint alvásra. A megszokott mértékek szerint, 4 millió dolláros évi fizetése alapján ő gazdagnak számít. A GPI szerint azonban, ha a családi életet, az önkéntes felajánlásból végzett munkát és a szabadidőt is figyelembe vesszük és értékeljük, lehet, hogy vezető tisztviselőnk nyomorúságos életet él. Arisztotelész 2400 évvel ezelőtt megállapította, hogy a szabadidő az elmélkedés, az értelmes vita, a politikai életben való részvétel, és az igazi szabadság előfeltétele.

Szükséges továbbá a kikapcsolódáshoz, az egészséghez, a szellemi gyakorláshoz, valamint a jóravaló életminőséghez. Azonban az értékes szabadidő elvesztését a jelenleg használatos fejlődésmérőink nem értékelik. Az idő értékelésének mélységes kihatása van irányelveink kialakítására. Például, a GPI Atlantic azt találta, hogy Nova Scotia lakosainak részvétele a legmagasabb az önkéntes felajánlásból végzett munkában egész Kanadában. E munkájuk évi 134 millió órát tesz ki, ami egyenlő 81 000 teljes idejű állással, vagy 1,9 milliárd dollár értékű szolgáltatással.

A nagylelkűségnek eme tartaléka teljességgel láthatatlan a szokásos kimutatásainkban, és mivel nincs sem felbecsülve, sem értékelve, az önkéntes szektor nem kapja meg azt a támogatást, amelyre szüksége lenne munkája eredményes végzéséhez. A fizetett munkaórák számának növekedése az önként felajánlott szolgálati órák 7%-os csökkenéséhez vezetett az utóbbi tíz évben, amely változást a politikai irányelvek kialakítói nem vettek észre, hanem először a GPI mutatta ki. Mivel a GDP csak a pénzügyi tranzakciókat számítja, ezért a fizetett órák megnövekedését egyszerűen mint fejlődést jegyezte be.

A nem-fizetett házimunka kimutatása a fényszórót a dolgozó szülők idő-stresszére irányítja, akik az állásukban és a házimunkájukban vállalt felelősségeik kiegyensúlyozásán küszködnek, valamint a családkedvezményező munkabeosztások és rugalmas munkaidők szükségére. A modern munkahelyek még nem idomultak annak valóságához, hogy a nők megkétszerezték részvételüket a fizetett munkaerőben. A dolgozó anyák átlagban tizenegy fizetett, illetve nem-fizetett órát dolgoznak hétköznap, és ezenkívül tizenöt nem-fizetett órát a hétvégeken. A házimunka mérése a fizetések igazságosságának fontos kérdéseit veti fel: a hagyományosan nők által elvégzett, „ingyenes”-nek tartott házimunkát a piacgazdaságban leértékelik, aminek eredményeképpen a gyermekgondozást végzők és mások is kénytelenek fizetési igazságtalanságokat elszenvedni.

Igazságosság és munkaalkalom teremtés

Az amerikaiak milliói maradtak le az USA gazdaságának növekedési rohamában. Hivatalos számok szerint a jövedelmek egyenlőtlensége 18%-kal emelkedett az összes háztartást tekintve 1968 óta, és több mint 23%-kal a családok esetében. Ma az amerikai háztartások leggazdagabb 1%-ának tulajdonában van a nemzeti vagyon 40%-a, miközben a középosztálybeli családok nettó vagyona stabilan zuhant a '90-es évek során, növekvő eladósodás miatt. Bill Gates egymaga több vagyonnal rendelkezik, mint az amerikai háztartások alsó 45%-a összesen. Fejlődés ez? Nincs rá garancia, hogy a gazdasági növekedés dagálya minden hajót megemel, sőt a bizonyítékok azt mutatják, hogy gyakorta éppen az ellenkező következik be. Ezért a GPI kimondottan értékeli a megnövekedett igazságosságot és alkalmazási biztonságot, mint a valódi fejlődés jeleit. Ezzel egybehangzóan, a Statistics Canada nemrégiben megállapította, hogy az igazságosságra való törekvés benne foglaltatik a fenntartható fejlődés minden mércéjében, mivel

ha egyszer a növekedés korlátait elfogadjuk, a feladat az igazságos elosztás lesz a termelés növelése helyett.

Ha a földön mindenki a mi szintünkön fogyasztaná tartalékainkat, további négy bolygóra lenne szükség önmagunk fenntartására. Észak Amerikában azt hisszük, hogy a munkaalkalmak teremtése a növekedés függvénye. Ezzel szemben tanulhatnánk néhány európai országtól, amelyek létrehoztak több munkaalkalmat azáltal, hogy csökkentették és újraosztották a meglévő munkaterheket. Hollandiában, például, 3,4%-os a munkanélküliség, és itt található a legalacsonyabb évi munkaóraszám az összes iparosított ország között. Ugyanitt, a részidőben végzett munka a törvény védelmét élvezi, azonos órabérekkel. Franciaország bevezette a 35 órás munkahetet; a dánok évi öt hét szabadságot kapnak; Svédország nagyvonalú szülői és tanulmányi szabadságokat biztosít, melyek munkahelyi nyitásokat hoznak létre.

Egyik ígéretes kísérlet lehetőséget adott a szülőknek, hogy kivegyék a nyári hónapokat, szavatolva visszalépésüket munkájukba szeptemberben, nyári munkalehetőségeket nyújtva ezáltal az egyetemi hallgatóknak, és költségmegtakarítást a munkaadóknak. A munkaórák csökkentése és újraosztása az életminőséget is emelheti a több szabadidő létrehozásával. Időfelhasználási áttekintések megmutatják, hogy a dánoknak átlagban heti tizenegy órával több szabadidejük van, mint a kanadaiaknak vagy az amerikaiaknak. A GPI az alul-alkalmazást és a túlmunkát gazdasági tehernek számítja, ugyanakkor kifejezett értéket tulajdonít az igazságosságnak és a szabadidőnek, ami által egy egész sereg okos munkaalkalom-teremtési stratégiát tud mutatni, amelyek nem a nagyobb növekedés függvényei.

Szemléletváltás

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs szükség semmilyen növekedésre. A gazdasági növekedés bizonyos fajtái egyértelműen javítják jóllétünket, növelik az igazságosságot, és védik környezetünket. Társadalmunkban életbevágó munkákat kell elvégezni: gyermekeket nevelni, a szükséget szenvedőkkel törődni, erdeinket helyreállítani, mindenkinek megfelelő ételt és lakást biztosítani, tudásunkat és megértésünket fejleszteni, valamint közösségeinket erősíteni. Azonban sosem fogjuk figyelmünket átirányítani a szükséges munkákra, ha elmulasztjuk megbecsülni természeti tartalékainkat, önkéntes felajánlásból végzett szolgáltatásainkat és gyermeknevelésünket, és ha nem tulajdonítunk értéket az igazságosságnak, a szabadidőnek valamint közösségeink egészségének

Kevés időnk van hátra, hogy feladjuk a gazdasági növekedés dogmáját, és annak a jóllétünk mérésére használt csődöt vallott módszereit, mielőtt környezetünk meghozza a döntést számunkra egy iszonyatos költség árán.

Még mindig miénk a választás, hogy az új évezredbe józanul léphessünk be, értékelve igazi erőinket, melyek bőségesen rendelkezésünkre állnak. Elkezdhetjük kialakítani a közösségi gazdasági fejlődés önállóbb és önellátóbb formáit, amelyek valóságos alternatívával szolgálhatnak a sorsunkat ellenőrzésünkön kívül eső erők kezébe helyező globalizációhoz. Tudva, hogy a több tulajdon nem a boldogság és jóllét kulcsa, még mindig visszavehetjük jövőnket a saját kezünkbe, és esetleg egy kicsit egyszerűbben élhetünk. Az új évezred kezdete ritka történelmi pillanat, amikor

egy gyakorlati hosszútávú elképzelés ténylegesen győzhet megszokott rövidtávú foglalatosságaink felett.

Az idő sosem volt alkalmasabb arra, hogy elmerengjünk az örökségen, melyet gyermekeinkre hagyunk, és a társadalmon, melyben az új évezredben élni akarunk. Olyan pillanat ez, amely azt idézi, fektessük le egy valóban jóravaló társadalom alapjait gyermekeink és a világ összes lakója számára.