Mesék nekünk, önmagunkról

Egyszer egy ember elment a városba. Sétált az utcán, nézte a járókelőket. Rettentő biztos volt magában, és mindenkit önmagához hasonlított. Ebben is talált hibát, abban is. A hasonlítgatásból mindig ő maga került ki győztesen. Felfigyelt arra, hogy az emberek nézik őt.

Jól megnézik, még rá is mosolyognak. "Úgy látszik, ők is észreveszik, milyen különleges vagyok" gondolta, és önbizalma még nagyobbra nőtt. Így ment, peckesen, büszkén. Egyszer csak meglátott egy kirakatban egy tükröt. Gondolta, rámosolyog ő is erre a gyönyörűségre, akit mindenki úgy megcsodál. Odaérkezett a tükörhöz, belenézett - az arca csupa korom volt.

Az itt következő mesék tükrök, melyekben megláthatjuk saját igaz arcunkat, amit tükör nélkül nem láthatunk. Vigyázat! Ha még a tükörben is másokat figyelünk, csak önmagunkat csapjuk be.

A PILLANAT VARÁZSA
Önkéntelen megnyílás

Elménk természetére rámutató tanítás

Ha képes vagy egy pillanatra megpihenni - megpihenni egy felhő láttán, megpihenni egy esőcsepp hallatán, és átélni valódiságát - akkor megpillanthatod a valóság feltétel-nélküliségét, ami egész egyszerűen ott van abban, ahogy a dolgok vannak, nagyon egyszerűen. Amikor képes vagy ránézni a dolgokra anélkül, hogy azt mondanád: "Ez értem van - ez ellenem van," vagy "Ezt el tudom fogadni - ezt nem tudom elfogadni," akkor átéled a pillanat varázsát, a pillanat bölcsességét. Bármit láthatsz, egy zümmögő legyet, egy hópihét, a víz fodrozódását, egy hatalmas mérgespókot - bármit láthatsz, mindezekre a dolgokra képes vagy egyszerű és közönséges, ám méltányoló figyelemmel tekinteni. Az észlelések roppant birodalma tárul fel tapasztalásodban. Határtalan hang, határtalan látvány, határtalan érzés és így tovább. Az észlelés birodalma végtelen, oly végtelen, hogy maga az észlelés is őseredeti, elgondolhatatlan, túl van a gondolaton. Oly sok az érzékelés, hogy minden képzeletet felülmúl. Rengeteg a hang. Vannak hangok, melyeket még sosem hallottál. Vannak látványok és színek, melyeket még sosem láttál. Vannak érzések, melyeket még sosem éreztél. Az érzékelésnek végtelen területei vannak.

***

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
- Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. - Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.
Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul.
Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
- Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
- Majd levágjuk - mondta az asszony.
- De én nem engedem - feleselt az ember - most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész!
- De hát a tinó, a ló, meg a malac! - így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
- De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

***

Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egy óvatlan pillanatban elszakad a film... Egy szívből jövő jókívánság, egy megindító élmény, egy mély megrendülés, vagy akár egy látszólag hétköznapi esemény következtében megszakad az elménkben folyamatosan pergő fecsegés, és egy pillanatra feltör valami mélységesen emberi - egyszerre megmutatkozik mélyebb természetünk. Egy eszmélés, egy megnyílás, egy önkéntelen kitárulkozás. Nagyerejű felismerésekhez juthatunk ilyenkor, melyek gyökeresen megváltoztathatják, új alapokra helyezhetik egész életünket. Bármikor megtörténhet velünk. Fel vagyunk-e készülve rá? Az esetek többségében sajnos nem... s a hullámok újra összecsapnak fejünk felett, a lehetőség kihasználatlanul elvész, és minden folytatódik tovább a megszokott módon, míg lassan a varázslatos pillanat puszta emléke is ködbe vész.

Mesénkben a menyecske egy pillanatra jó szívvel gondol urára, s e pillanatban megjelenik a varázs, tündér alakjában. Lehetőséget kínál neki, melyet ha képes lenne kihasználni, sok minden megváltozhatna. A tiszta elme váratlan megnyilatkozásában felbukkanó szabadulás lehetőségét azonban a képzetlen elme elmulasztja. A zavarosan csapongó gondolatok és érzelmek sodrában minden elvész.
Ez a mese tükröt tart nekünk, hogy felismerhessük elménk jelenlegi zavaros, csapongó, kezelhetetlen állapotát, ám ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szabadulás lehetősége közel van.
Igazabb énünknek, mélyebb természetünknek eme önkéntelen megnyilvánulásai életünk legértékesebb ajándékai lehetnének, ha megértenénk őket. Azonban mai műveltségünk semmi támaszt vagy keretet nem ad nekünk a feldolgozásukhoz. Ami még rosszabb, ahelyett, hogy biztatást kapnánk mélyebb feltárásukra, és arra, hogy kikutassuk, honnan fakadnak, állandóan nyílt és burkolt üzenetek érnek bennünket, amelyek a kirekesztésükre buzdítanak. Jól tudjuk, senki sem venne minket komolyan, ha megosztanánk ezeket az élményeinket másokkal, így hát egyszerűen kisemmizzük őket. Ez talán a mai civilizáció legsötétebb és legzavaróbb arca - a tudatlanság arról, és az elfojtása annak, hogy kik is vagyunk valójában.

SZÁRAZ FOLYÓBA VETETT HÁLÓ

A múlt fájdalmai és élvezetei olyanok,
Mint rajzok a víz színén.
A múlt nem hagy nyomot, ne próbáld keresni.
Ha ragaszkodsz az emlékezéshez, emlékezz arra,
Ahogy a gazdagság szegénységgé válik,
És hogy minden találkozásból elválás lesz.
Figyeljetek emberek!
Van az Ösvényen kívül bármi más,
Amire rábízhatjuk magunkat?

A készülődés a jövőre olyan, mint
Ha kiszáradt folyóba vetnek halászhálót.
Add fel a nagyravágyó törekvéseket,
Melyek a kívánt eredményt úgysem hozzák meg.
Ha ragaszkodsz a jövő tervezgetéséhez,
Gondolj halálod időpontjának bizonytalanságára.
Figyeljetek emberek!
Van másra időnk, mint az Ösvény gyakorlására?

A jelen tevékenységei olyanok, mint
A gazdálkodás egy álomban.
Hagyd el őket, mert
Világi vállalkozásaid által semmit nem érsz el.
Az Ösvény gyakorlásához elegendő étel megszerezhető
Százféle, ragaszkodástól mentes módon.
Figyeljetek emberek!
A világi dolgokban való tevékeny részvételnek
Nincs egyáltalán semmi igaz értelme.

***

Ne tervezgesd a jövőt,
Ha a jövőt tervezgeted
Olyan leszel, mint Hírneves Hold apja.

HÍRNEVES HOLD APJA

Tibeti mese

Élt egyszer egy szegény ember, aki talált egy nagy halom árpát. A szegény ember egy nagy zsákba tette az árpát, és felakasztotta a mestergerendára. Utána lefeküdt az árpazsák alá, és elkezdett álmodozni.
- Ez az árpa - kezdte magában - majd nagyon gazdaggá tesz engem. Ha okosan gazdálkodok vele, és állatokat veszek rajta, végül nagygazda lesz belőlem. Mikor gazdag leszek, meg fogok nősülni, és a feleségem fiút szül nekem. Minek is nevezzem a fiam? - Mivel éppen feltűnt a hold, a szegény ember elhatározta, hogy a fiát Hírneves Holdnak fogja hívni. Ám ugyanez idő alatt egy patkány már rágta a zsákot tartó kötelet. Egyszer csak a kötél elpattant, a zsák rázuhant a szegény emberre, aki menten szörnyethalt.

Az ilyen álmodozás a múltról és jövőről soha sem teljesül, és csak tévútra visz. Ezért soha se álmodozz. Élj mindig a jelenben, légy figyelmes, éber és óvatos.

***

Ez a rövid mese a Belső Ösvény tibeti tanítóinak egyik kedvelt példabeszéde - rámutatás az elme természetére. Felhívja figyelmünket, vegyük észre, hogy elménket teljesen kitöltik a múlttal és a jövővel foglalkozó csapongó gondolatok. Az ostoba hagyja magát elmerülni a gondolatok, álmodozások szüntelenül megújuló, vég nélküli folyamában, s akarva-akaratlan, szükségtelenül és teljesen alaptalanul, szenvedést teremt magának a semmiből. A bölcs ezzel szemben átlátja elméje természetét, s ezért szabad.
Mesénk párhuzamait megtaláljuk a magyar hagyományban is:

AKKOR FOGNAK NAGYOT KÖSZÖNNI

Egyszer egy ember beállott pakulárnak, s kapott bérbe egy cseber tejet. Feltette a csebret a fejére, hogy könnyebben vihesse, s elindult hazafelé. Útközben elkezdett számolni, hogy mit is vesz ebből a tejből?
Először is vesz egy malacot. Azt felneveli, s amikor megmalacozik, akkor lesz egy csorda malaca. Azokat is mind fölneveli, s vesz belőlük birtokot. Rendre úgy meg fog gazdagodni, hogy majd csak négylovas hintóval jár.
Akkor fognak nagyot köszönni neki az emberek!
Földig fognak hajolni.
- Így ni! - Azzal lehajolt, s a tej mind egy cseppig kiömlött.
 

***

A CIGÁNY TERVEI

A cigányné is tojásokat szerzett, s a tyúkokat rátette, hogy kiköltse. Az ura hazajött, s azt mondta:
- Feleség, tudod-e mit gondoltam?
- Igen - azt mondja -, ha megmondod.
Az ágyba lefeküdtek, s a tyúk az ágy alatt kuporgott a tojásokon.
- Ha csirkék lesznek, kikelnek, akkor eladom őket, veszek két malacot, s a két malacból, ha megnő, veszek két lovat, elmegyek rajtuk keresetre, azzal jövök haza. Akkor ismét megyek más útra.
Akkor a felesége elkezdte ütni a cigányt, az urát:
- Te disznó, olyan hamar ne térítsd meg a lovakat!
A cigány is kezdte a feleségét ütni. Egyik a másikat csépelte. Addig verték egymást, hogy vérben ültek. Akkor az ágy deszkája letörött, a tyúkot tojástól összetörték, s a tyúk megdöglött, s így szegény cigány nem tudott keresetre menni.

***

Ahogy felnőttekké válunk, feltesszük magunknak a kérdést:
"Mi az élet értelme?" Rámondhatjuk: "Mi nem az élet értelme? Minden az élet." Azonban ez túl okos, túl ügyes válasz, a kérdés pedig továbbra is megmarad. Mondhatjuk, hogy az élet értelme létezni. De miért létezni? Mit próbálunk elérni életünkkel?
Egyesek azt mondják, az élet értelme az, hogy erőt, energiát fejtsünk ki magasabb célok eléréséért, olyanokért mint havibérlettel utazni a Föld és a Hold között, vagy megvilágosodni, nagy professzorrá, nagy tudóssá, nagy misztikussá válni, megjavítani a világot, megtisztítani Földünket a környezetszennyeződéstől. Lehet, hogy az élet értelme az, hogy keményen dolgozzunk valamely cél eléréséért. Felfedezni a bölcsességet és megosztani másokkal. Egy jobb politikai rendszert alkotni, megerősíteni a demokráciát, hogy minden ember egyenlő legyen, és mindenkinek joga legyen azt csinálni, amit akar, a kölcsönös felelősség határain belül. Talán emelnünk kellene civilizációnk szintjét egészen a legmagasabb pontig, hogy a világ egy csodálatos hellyé váljon, a bölcsesség, megvilágosodás, tanulás és legmagasabb technológiai fejlettség székhelyévé. Legyen elegendő ennivaló, legyenek kényelmes lakások, barátságos embertársak. Legyünk kifinomultak, gazdagok és boldogok, viszályok, háborúk és szegénység nélkül, ellátva erőteljes értelemmel, amely ismeri az összes választ, a tudományos magyarázatot mindenre, hogy hogyan jött létre a medúza, és hogyan működik a világegyetem.
Nem szándékunk gúnyt űzni ebből a megközelítésből, egyáltalán nem, azonban gondolkoztunk-e a halál jelentőségén? Az élet vége a halál.
Gondolkoztunk-e ezen? A halál puszta üzenete is fájdalmas. A halál elfogadásától menekülünk, azonban legmagasabb eszményeink, az élet értelméről alkotott elképzeléseink, a civilizáció legmagasabb formái - a gyakorlatban mindezek értelmetlenné válnak, ha nem vesszük számításba a születést, a szenvedést és a halált.

Buddhát ifjú korában uralkodásra nevelte apja, a király. Azonban, miután az ifjú herceg szembesült a halál szenvedésével, és megértette, hogy egyetlen lény sem kerülheti el, feltette a kérdést apjának:
- Atyám, te jó és igazságos uralkodó vagy, aki népe jólétéért fáradozik. A rendelkezésedre álló összes eszközzel, és egész királyi hatalmaddal képes vagy-e megóvni néped a halál szenvedésétől? Én ezt a tudást akarom megszerezni - ezzel útnak indult keresni és tanulni. Megalkuvást nem ismerő buzgó törekvése eredményképpen a halál fölött győzedelmes tudás végül megszületett benne.

Minden létező természete látszólagos és tünékeny.
Aki az "én" és a "más" valóságát hiszi,
A szenvedést boldogságnak tekinti,
Mint aki borotva éléről mézet nyal.
Mily szánalmasak a köznapi valósághoz ragaszkodók -
Tekints magadba, szívbéli barátom.

A NAGY HAZUGSÁG: KACOR KIRÁLY

Kedves Olvasó, egy valóban jó újság mindnyájunknak: Mindannyian természetszerűleg buddhák vagyunk, mindannyian természetszerűleg jók vagyunk. Kivétel nélkül - és alapos elemző vizsgálat szüksége nélkül - kijelenthetjük, hogy a buddha magától adódóan bennünk van. Úgy hívják, buddhatermészet vagy felébredt szív - buddhaszív.
Milyen ez a buddhaszív? Úgy gondolkozik-e, mint mi? Szereti-e a lecsót, vagy csak kizárólag az ájtatosságnak él? Vajon ez minden szívek "legszentebbje" és "legmagasztosabbika"? - A válasz: nem. A buddhaszív nem szükségképpen ájtatos.
A buddhaszív egy nagyon nyitott szív. Ez a szív szeretné kikutatni a jelenségvilágot, és nyitott arra, hogy másokkal kapcsolatot teremtsen. Ez a szív roppant erőt és önbizalmat hordoz magában, amit félelemmentességnek hívnak. Ez a szív ugyanakkor rendkívül érdeklődő, intelligens. Mindenre kiterjedő, és minden irányban lát. És ez a szív rendelkezik bizonyos alaptulajdonságokkal, melyeket nevezhetnénk a mi valódi alap-génjeinknek - vagy buddha-génjeinknek.
Ezeknek a buddha-géneknek két alaptulajdonságuk van: Először, képesek átlátni a jelenségvilág valóságán, és ugyanakkor nem félni az akadályoktól, nehézségektől; másodszor, e gének gyengédséget tartalmaznak, oly sok szeretetet, ami meghaladja az egyszerű jóságot. És tökéletesen mentesek mindenfajta erőszakosságtól. Lágyak és jóságosak.
A buddha-gének emellett teli vannak humorérzékkel és örömmel. Amikor képessé válsz megtapasztalni, hogy ilyen gének vannak benned, derűs és vidám leszel, mosolyogsz és valódi humorérzéked lesz.
Ezzel szemben, amit közönségesen az énünknek tartunk a hétköznapi életben, nem más, mint az az érzet, hogy nem tudjuk, valójában kik is vagyunk. Énünket ez a nemtudás és annak következménye alkotja: Mindenáron ragaszkodunk a saját magunkról véletlenszerűen összetákolt zavaros képhez, ahhoz a nyilvánvalóan szélhámos, csalárdul változó "én"-hez, amely ráadásul örökkön örökké változik, és változnia is kell, ahhoz hogy életben tartsa hazug és semmiből koholt létezését.
Az "én" tibeti neve "dag-dzin" ami annyit jelent, mint "énhez ragaszkodás". Az "én" egy szüntelen mozgás az "én és enyém" az "én és más" valamint minden olyan gondolat, képzet, eszme, fogalom, érzés és cselekedet között, amely fenntartja az én hamis építményét. Ez az énhez ragaszkodás kezdettől fogva hiábavaló, kudarcra kárhoztatott, mert semmi alapja nincs, és semmi igaz nincs benne. Amit meg akarunk ragadni, az természeténél fogva megfoghatatlan. Az a tény, hogy egyáltalán ragaszkodunk - és állandóan újra és újra ragaszkodnunk kell - azt mutatja, hogy lelkünk mélyén tudjuk, hogy énünk valójában nincs. Ebből a titkos és végtelenül nyugtalanító tudomásból származik minden alapvető bizonytalanságunk és félelmünk. - Csögyam Trungpa nyomán

***

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól elverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.
A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg: - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?
- Én vagyok a Kacor király!
- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.
Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen a vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindult hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.
A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.
- Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Megijedt a kis nyúl, szépen lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam." Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?
- Járok egyet, mert nagyon unatkozom.
- Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Kacor király? Soha hírét sem hallottam. Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.
- Hallod-e te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.
- Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjút, meghívni a vendégeket.
Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.
- Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram, a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Tudom, nagyon jól tudom; nem is magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.
- Az már más! Várj egy kicsit.
Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadja a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.
- Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!
A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.
Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.
- Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka - , csak még a bajszát pödri ki az én fenséges uram.
S csakugyan, végre kijött a Kacor király. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert rátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.
A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.
- Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.
Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy úgy nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!
Elröppent ijedtében a varjú is.
Még most is mennek, ha meg nem állnak.

***

Egyszer volt, hol nem volt

Egyszer volt, hol nem volt - a magyar mesélő e szavakkal kezdi mondanivalóját. Megszoktuk ezt a bevezetést, nem igen gondoljuk, hogy mélyebb üzenetet is hordoz. Pedig a valóságban ezekkel az egyszerű szavakkal a hallgató mindjárt a mese elején egy fontos feladatot kap a mesélőtől, akiről hamar kiderülhet, hogy mélységes bölcsességet átadó tanító.
Az "egyszer volt, hol nem volt" lét és nemlét kérdésével állít bennünket szembe. Elmondja, hogy ami az egyik embernek igaz, a másiknak nem igaz; ami pedig az egyiknek nem igaz, igaz lehet a másiknak. Egy és ugyanaz a dolog mennyi mindent jelenthet... A víz például mit jelent a szomjazónak, és mit jelent a vízben fuldoklónak... A valóság attól függ, hogyan tekintünk rá, vagyis elménk beállítottságától, állapotától. A világot elménk teremti. Az "egyszer volt, hol nem volt" a mesében elrejtett tanítást titkosító pecsét is egyben. Felhívja figyelmünket, hogy nem mindegy, milyen beállítottsággal, indíttatással hallgatjuk a mesét. Rajtunk múlik, hogy pusztán szórakozni akarunk-e, vagy pedig összeszedjük legjobb tudásunkat, és kutatjuk a mese személy szerint nekünk szóló üzenetét. Hol volt, hol nem volt - ha akarom, mélységes tudást kaphatok kezembe, ám ha nem akarom - az is az én dolgom.

Elménk természetét leíró mese

Ez a mese elménk természetét írja le. Párhuzamai megtalálhatók a buddhista Belső Ösvény irodalmában. Főhőse, Kacor Király, a macska, elménk megbízhatatlan, fegyelmezetlen, csapongó, pajkos, csalárd, ám ugyanakkor találékony oldalát testesíti meg: "Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna." A keleti változatokban macska helyett majom szerepel.
A macska egy házban lakik egy özvegyasszonnyal. A ház itt az elménk, amely mindennek a befogadó színtere. Az elme természete olyan, mint a tér. Benne játszódnak a gondolatok, érzelmek, észlelések, jelenségek, események és minden dolog - mint színpadon a színjáték. A ház gazdasszonya itt az elme alapvető bölcsességét testesíti meg, aki megelégeli a macska kártékony ostobaságát, s a macskának mennie kell. Kiszakadva természetes, biztonságos, megszokott otthonából, a macska útnak indul. Útjában találkozik az ismeretlennel, amelyet a róka testesít meg, és rácsodálkozik.

"A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon."

A macska megretten az ismeretlentől. Kétségbeesik, mivel úgy érzi, elveszítette a talajt a lába alól. Megszokott, otthonos világa immár a múlté, mindazokkal a dolgokkal, amelyeket kívülről-belülről oly jól ismert - csupa megragadható, leírható, névvel ellátott dolgok, melyeknek az ő életében meghatározott helyük és szerepük volt. Mindez elmúlt, s most egy teljesen ismeretlen, fenyegető világban találja magát.
Ez a találkozás az igazság pillanatát, a nagy pillanatot jelenti. A macska - vagyis az elme - szembesül a meztelen valósággal, a dolgokkal, ahogy azok vannak, természetes, tiszta állapotukban, mielőtt még skatulyát találtunk volna nekik. Ez a villanásnyi, feltétel nélküli, közvetlen szembesülés lejátszódik minden észlelésünk első pillanatában. Megelőzi a tudat rávetítő tevékenységét, mellyel a világot a saját adottságainak megfelelően átalakítja. Ez az eredeti, feltételektől nem színezett, szabad tudatállapot.
A híd, ahol a macska találkozik a rókával az utat jelenti, ahol a megoldás felé vezető változások történnek. A találkozás nem könnyű, a macska megijed, fél. Kétségbeesetten keres valami kapaszkodót, hogy helyzetét megszilárdítsa.

Énünkbe vetett tévhitünk felépülése

Az eredeti tudatállapotról és a szembesülés okozta megrettenésről így beszél a tibeti tanító Chögyam Trungpa:

"Lényegében csak a nyitott tér létezik, ez az, ami mi alapjában véve vagyunk. A legalapvetőbb elmeállapotunk - még az 'énünk' létrejötte előtt - a teljes nyitottság, szabadság és tér, ami most is megvan bennünk, és mindig is megvolt. Vizsgáljuk meg példa okáért hétköznapi életünket és gondolatmeneteinket. Mikor meglátunk valamit, akkor az első pillanatban egy hirtelen észlelés játszódik le, amelyben semmi következetesség vagy fogalomalkotás sincs. Egyszerűen észleljük a dolgot a nyitott térben. Ekkor azonnal kétségbeesünk, és sietve hozzá akarunk valamit adni ahhoz, amit látunk. Nevet akarunk adni neki, be akarjuk skatulyázni, osztályozni, sorolni. A dolgok ettől kezdve alakulnak ki fokozatosan.
Ez a kialakulás nem ölt szilárd alakot. A kibontakozás csak látszólagos, káprázatszerű, és nem más, mint az "énünk"-be vetett tévhitünk felépülésének folyamata. A zavaros tudat hajlamos önmagát egy szilárd, tartós dolognak látni, azonban a valóságban nem más, mint események, irányultságok gyűjteménye. A buddhista szóhasználatban ezt a gyűjteményt az Öt Halmaz-nak nevezzük. Érdemes lehet áttekinteni az Öt Halmaz teljes kibontakozását. A kezdőpont az, hogy nyílt tér van, amely senkihez sem tartozik. A térhez és a nyitottsághoz mindig eredendő intelligencia kapcsolódik. Vidja szanszkritul intelligenciát jelent - pontosságot, élességet, élességet térrel, élességet hellyel, amelyben el lehet helyezni, ki lehet cserélni dolgokat. Olyan, mint egy tágas terem, ahol van hely táncolni, ahol nem áll fenn a veszély, hogy fölborítunk dolgokat, vagy elbotlunk valamiben, mivel a tér tökéletesen nyílt. Mi vagyunk ez a tér, egyek vagyunk vele, az intelligenciával s a nyitottsággal.
De ha mindig is ez voltunk, honnan jött a zavar, hová tűnt a tér, mi történt? A valóságban nem történt semmi. Egyszerűen csak túl aktívak lettünk a térben. Mivel tágas, táncra ösztönöz; táncunk azonban egy kissé túl aktív lett, elkezdtünk jobban pörögni, mint ami szükséges volt a tér kifejezéséhez. Ennél a pontnál ön-tudatossá váltunk, tudatosult, hogy én táncolok a térben.
Ekkor a tér többé már nem tér, mint olyan. Megmerevedik. Ahelyett, hogy egyek lennénk a térrel, a teret szilárd, tőlünk elválasztott, megfogható dolognak érezzük. Ez a kettősség első élménye - tér és én, én táncolok ebben a térben, és ez a tágasság egy szilárd, tőlem elválasztott dolog. A kettősség jelentése: "tér és én" ahelyett, hogy tökéletesen egy lennék a térrel. Ez az "alak," a "más" megszületése.
Ezután egyfajta képszakadás lép fel, abban az értelemben, hogy elfelejtjük amit eddig csináltunk. Egy hirtelen megtorpanás, egy szünet; majd megfordulunk és "felfedezzük" a merev teret, mintha csak eddig semmit sem csináltunk volna, mintha nem is mi lennénk mindennek a merevségnek a teremtői. Egy szakadás. Miután már létrehoztuk a megmerevedett teret, hatalmába kerülünk, és kezdünk elveszni benne. Egy képszakadás, és aztán hirtelen egy felébredés.
Mikor felébredünk, nem vagyunk hajlandók látni a teret, mint nyitottságot, nem vagyunk hajlandók látni sima szellős minőségét. Egyáltalán nem veszünk róla tudomást. Ez az avidja. Az a jelentése "tagadás," a vidja intelligenciát jelent, így az avidja jelentése "un-intelligencia". Mivel ez a rendkívüli intelligencia átváltozott a szilárd tér észlelésévé, mivel ez az éles és áramló, ragyogó minőségű intelligencia megmerevedett, ezért a neve avidja, azaz "nemtudás" lett. Szándékosan nem veszünk tudomást. Nem elégszünk meg azzal, hogy a térben táncolunk, hanem társra is vágyunk, ezért a teret választjuk partnerünknek. Amikor a teret választjuk táncpartnerünknek, természetesen azt akarjuk, táncoljon velünk. Ahhoz viszont, hogy partnerként birtokolhassuk, meg kell szilárdítani, és nem venni tudomást áramló, nyitott minőségéről. Ez az avidja, a nemtudás, az intelligencia tudomásul nemvétele. Ez az Első Halmaz tetőzése, a Nemtudás-Alak megteremtése.
A valóságban ez a halmaz, a Nemtudás-Alak három oldallal vagy fokozattal rendelkezik, melyeket megvizsgálhatunk egy másik hasonlat segítségével. Tegyük fel, hogy kezdetben létezik egy nyílt síkság, hegyek vagy fák nélkül, tökéletesen nyílt táj, egy egyszerű sivatag, bármi különösebb jellegzetesség nélkül. Ez az, amilyenek vagyunk, amik vagyunk. Nagyon egyszerűek és elemiek. Mindazonáltal, a nap ragyog, a hold ragyog, vannak fények és színek, a sivatag érzete. Létezik az ég és a föld között játszó energia érzése. Mindez folyamatosan játszódik.
Egyszerre csak, különös módon, hirtelen ott van valaki, aki mindezt észreveszi. Olyan, mintha a homokszemek egyike kidugná a fejét, és körültekintene. Mi vagyunk ez a homokszem, különállóságunk következtetésére jutva. Ez a "Nemtudás Születése," az első lépés, egyfajta vegyi reakció. A kettősség kezdetét vette.
A Nemtudás-Alak második lépése a "Belül Megszületett Nemtudás". Miután észrevettük különállóságunkat, megjelenik az érzés, hogy ez mindig is így volt. Ez egy alkalmatlanság érzés, egy öntudatosság felé vezető ösztön. Ugyanakkor egy mentség arra, hogy elkülönültek maradhassunk, megmaradhassunk egy egyéni homokszemnek. Ez egy erőszakos fajta nemtudás, bár nem pontosan a harag értelmében véve; még nem fejlődött odáig. Inkább úgy értve erőszakos, hogy az ember alkalmatlannak, kiegyensúlyozatlannak érzi magát, és ezért biztosítani akarja az alapját, búvóhelyet akar teremteni magának. Ez az az alapállás, hogy az ember egy összezavarodott és különálló egyén, és ez minden. Az ember azonosította magát, mint különváltat a tér és a nyitottság alapvető tájképétől.
A nemtudás harmadik fajtája az "Ön-figyelő nemtudás" - önmagunk figyelése. Olyan érzésünk van, mintha kívülről látnánk magunkat, mint valami külső tárgyat, ami a "más" első észrevételéhez vezet. Kezdünk kialakítani egy viszonyt egy úgynevezett "külső" világgal. Ez az, amiért a nemtudás eme három lépése alkotja az Nemtudás-alak halmazát - elkezdtük létrehozni az alakzatok világát.
Amikor "nemtudás"-ról beszélünk, egyáltalán nem ostobaságot értünk alatta. Bizonyos értelemben a nemtudás nagyon is intelligens, azonban ez egy teljes mértékben kétirányú intelligencia. Ez azt jelenti, hogy pusztán csak a saját kivetítéseinkre válaszolunk, ahelyett, hogy látnánk, ami van. A "lenni hagyni" helyzete sosem adódik, mivel állandóan tudomáson kívül hagyjuk, hogy mik vagyunk. Ez a nemtudás alapvető meghatározása."

A megrettenéssel tehát megszületik énünk lehatároltságának érzete, vagy más szóval a nemtudás. A nemtudás az az állapot, amikor képtelenek vagyunk önmagunk igaz természetét felismerni.

A nagy hazugság

A róka és a macska rémülten néz farkasszemet.
"Végtére a róka szólalt meg:
- Ugyan ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?
- Én vagyok a Kacor király.
- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam."

Amint a fentiekben láttuk, a Nemtudás-alak második lépésében, a Belül megszületett nemtudásban az ember alkalmatlannak, kiegyensúlyozatlannak érzi magát, és ezért biztosítani akarja az alapját, búvóhelyet akar teremteni magának. A szilárd talaj kicsúszott lába alól, s kétségbeesetten tenni akar valamit biztonságérzetének visszanyeréséért.
Ez játszódik a mesének ebben a szakaszában. A macska hamar feltalálja magát: hazudik, királynak adja ki magát. Ennek fontos jelentése van: A mesék világában a király a teljesség, a megvilágosodott buddhaállapot megszemélyesítője. Korlátolt, hamis énünk csalárd fogása éppen az, hogy el akarja hitetni velünk, hogy ő végső értelemben létezik, valósága megkérdőjelezhetetlen.

Trungpa szerint:

"Semmibe vesszük a tér nyitott, áradó és értelmes természetét. Amikor egy rés keletkezik elménk megtapasztalásában, amikor egy hirtelen villanásra feltűnik az éberség, nyitottság és eltűnik az 'én', akkor gyanú ébred: '...Tegyük fel, rájövök arra, hogy nincs is szilárd énem. Ennek lehetősége megrémiszt. Ezt már nem akarom...'. Ez a megfoghatatlan rémület és kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendjén, a múltban elkövetett cselekedeteinkkel megalapozott kényszerű cselekedetek és események sorát okozza. Ez a végső összezavarodástól és kétségbeeséstől való félelem. Az én nemlététől, az én nélküli állapottól való félelem állandó rettegésben tart minket. '...Tegyük fel, hogy ez így igaz, akkor viszont mi lesz? Nem merek rágondolni...'. Valami szilárd pontra van szükségünk, de az egyetlen, ami valóban elérhető számunkra, az a tér élménye, az én nemléte, és ekkor megkíséreljük megszilárdítani vagy megfagyasztani a tér élményét. A nemtudás ebben az esetben nem butaság, hanem egy bizonyos fajta megátalkodottság. Hirtelen összezavarodunk az én-nélküliség felfedezésétől, amit nem akarunk elfogadni, mert valamibe továbbra is kapaszkodni akarunk."
"Megalapozzuk saját énünket, és vele a területet, amelyet birtokol. A külső viszonyításokból összefércelt önigazolásokat és a valóságra rávetített képzeteinket arra használjuk, hogy létünket igazoljuk. Önmagunk szilárd létének megerősítésére irányuló erőfeszítéseink forrása a bizonytalanságérzetünk afelől, hogy egyáltalán létezünk-e, vagy sem. Ettől a bizonytalanságtól hajtva, úgy akarjuk létünket bizonyítani, hogy önmagunkon kívül keresünk viszonyítási pontot, valami olyat, amivel kapcsolatunk lehet, ami állandó, amitől különállónak érezhetjük magunkat.
Ám az egész erőfeszítés kérdésessé válik, ha tényleg minden mögé visszanézünk. Talán egy hatalmas rászedést hoztunk létre? A rászedés annak az érzése, hogy van különválasztott 'én' és 'más."

A zavaros "én" kialakulása öt lépésben:
Nemtudás, érzés, észlelés-ösztönzés, fogalom és tudat

A nagy hazugság kimondása után Kacor király helyzete látszólag megszilárdul, s a macska egy jó lakoma után visszavonul a róka barlangjába, majd álomba szenderedik, és a mesét végigalussza. Mesénk itt magára hagyja főhősét, nem firtatja, mi történik vele. Mindezek jelentésére azonban fény derül, ha átadjuk a szót mesénk buddhista változatának, és azt is megtudjuk nagy részletességgel, mi vár rá az álmok világában.

A történet tehát egy majomról szól, amely kiszakadt természetes otthonából, az őserdő szabadságának lüktetéséből, és arra ébred, hogy be van zárva egy üres házba. A házba úgy kerül, hogy amikor szembesül a kendőzetlen valósággal, úgy megretten, hogy eszméletét veszti. Amikor magához tér, nem ébred fel teljesen, nem nyeri vissza az észlelés teljes frissességét és világosságát, hanem megfutamodik a valóság elől, és egy szilárd ház képzetének hazug biztonságába menekül. A falak kemények, áthatolhatatlanok, ezért a ház nem más, mint börtön. Amikor felébred, nem emlékszik volt otthonára, az erdőre. Hazugságának börtöne jelenti számára az egész világot, el sem tudja képzelni, hogy másképp is lehetne. Nem tudja, hogy a falak keménysége az ő saját teremtménye. Így születik meg az alapvető nemtudás, az Első Halmaz, a zavaros elmében.
Ekkor elkezd tájékozódni börtönében, érzi a falak minőségét, keménységét, durvaságát, simaságát. A nemtudás bonyolódni kezd, megszületik az "én" építményének második szintje, az érzés, amely a Második Halmaz. Ezután vonzódás, taszítás és közömbösség alakul ki benne, házának különböző tulajdonságai iránt. Bizonyos dolgok a kényelem és biztonság, míg mások a fenyegetés érzetét keltik benne, és az érzeteknek megfelelő válaszokra ösztönzik. Az "én" kialakulásának folyamatában ezt a harmadik lépést az észlelés-ösztönzés szakaszának nevezzük. Ez a Harmadik Halmaz. Miután kialakultak benne a házához való viszonyulásának e módjai, elkezdi őket megnevezni, címkékkel ellátni: "Ez egy ablak. Ez a sarok kellemes. Az a fal ijesztő, rossz." Létrehoz egy fogalmi keretet, amely segíti kiértékelni, besorolni a házát, világát, attól függően, hogy vonzódik hozzá, gyűlöli vagy közömbös iránta. Ez a bonyolódás negyedik lépése, a Negyedik Halmaz, a fogalom létrehozása.
A következőkben a majom képzelődni, álmodni kezd. Ez a zavaros elme én-képzete kibontakozásának ötödik és utolsó lépése, az Ötödik Halmaz, a tudat kialakulása - ezzel válik az "én" teljessé. Képzelődés és álom alatt azt értjük itt, hogy a dolgoknak olyan jelentést tulajdonítunk, amellyel azok nem rendelkeznek. Határozott véleményünk van arról, hogy a dolgok milyenek, és milyenek kell, hogy legyenek. Ez a rávetítés: rávetítjük saját elképzeléseinket arra, ami van. Így aztán teljesen elmerülünk egy magunk által teremtett világban, amely tele van zavaros értékekkel és véleményekkel. A képzelődés ebben az értelemben azt jelenti, hogy a dolgokat és eseményeket félreértelmezzük, a világ jelenségeire a saját elképzelt jelentéseinket ruházzuk rá.

A zavaros elme hat országa - a hat fajta személyiség

Az álmodozás és képzelgés szintjén létrehozzuk a zavaros elme különböző országait, attól függően, hogy elménk milyen állapotban van. A tanítások hat ilyen elme-országról beszélnek, amelyekből ötöt a zavaros érzelmek öt fő fajtája hoz létre, a hatodikat pedig az öt érzelem folytonos váltakozása teremti. Ha elménket a gyűlölet uralja, úgy érezzük, az egész világ gyűlöl, kínoz, üldöz bennünket - így teremtjük meg a "pokol" elme-birodalmát. Ha ragaszkodás, sóvárgás uralkodik bennünk, elménket kielégíthetetlen vágy, éhség és szomjúság gyötri - ez az "éhes szellemek" elme-birodalma. Ha közöny, tompaság uralja elménket, megrögzött, gépies gondolati és cselekvés mintákba merevedünk - ez az "állatok" világa. Ha irigység, féltékenység uralkodik el rajtunk, örökös harcot folytatunk azért, hogy bizonyítsunk, és egyre magasabbra törjünk - így hozzuk létre a "féltékeny istenek" világát elménkben. Ha gőg, önelégültség lesz úrrá rajtunk, mindenkinél többre tartjuk magunkat - ez a zavaros elme "isten" birodalma. Ha mind az öt zavaros érzelem kavarog bennünk - az az "emberek" világa, a kétely országa.
Emberi lényekként egy nap leforgása alatt mind a hat állapotot megtapasztalhatjuk, az istenek birodalmától kezdve egészen a poklok őrületéig. Ennek ellenére az ember személyisége rendszerint egy bizonyos birodalomban gyökerezik. Ez a birodalom ellát bennünket a zavarodottság egy bizonyos fajtájával, amely elszórakoztat és leköt bennünket azért, hogy ne kényszerüljünk szembenézni alapvető bizonytalanságérzetünkkel, azzal a félelmünkkel, hogy talán nem is létezünk. Így hát a személyiség hat alapvető fajtájáról beszélünk, amelyek mindegyike a zavaros elme hat birodalmának egyikéhez kötődik, és az adott birodalmat meghatározó zavaros érzelem uralja.
Az uralkodó érzelem változásával az elme-ország élménye is megváltozik. Így vándorlunk szüntelenül körbe-körbe a zavaros elménk hat birodalmában, alávetve a bennük tapasztalt szenvedésnek. Elménk megtisztításával azonban kiszabadulhatunk e végtelennek tűnő kényszer köréből és eljuthatunk a tiszta elme szabad állapotának tiszta, boldog országába.
A zavaros elme kialakulásának öt lépése minden pillanatban újra és újra lejátszódik követhetetlen gyorsasággal, és a hat világ valamelyikében minden pillanatban újjászületünk. Ez azt jelenti, hogy életünk minden pillanatában ott van az eredeti szabadság tiszta fényének hívó szava, a szabadulás lehetőségével, de mi mindig elriadunk tőle, és a pillanatnyi kényelmet és biztonságot ígérő megszokás vigasztaló, tompa fényét választjuk helyette, s így újra és újra alávetjük magunkat a zavaros elme uralmának.

Az elme istenbirodalma

Az elme istenbirodalmának két fajtája van. Az első az, amikor a szellemi és lelki tisztulás útjait - a szemlélődést, elmélkedést, vallásgyakorlást - az én-központú önmegvalósítás önpusztító szolgálatába állítjuk. Az istenbirodalom én-központúságát és öndicsőülését azonban a köznapi élet dolgaiban is alkalmazhatjuk, amikor különleges szellemi és testi élvezeteket hajszolunk, és megkísérelünk mindenféle csábító célokat elérni. E célok lehetnek: egészség, gazdagság, szépség, hírnév, erény vagy akármi. Megközelítésünk mindig élvezet központú, az én fenntartása értelmében.
Az istenbirodalom nem fájdalmas, szenvedése a kiábrándulásban következik be. Már-már azt hiszed, elérted a szakadatlan boldogság állapotát, akár szellemi, akár világi értelemben, és a magadénak érzed. Azonban valamitől hirtelen meginogsz és rájössz, hogy amit elértél, nem tart örökké. Hiába követsz el mindent boldogságod megtartásáért, nyugtalanító dolgok és csalódások érnek, és egy ponton túl már nem hiszel többé a boldogságod folyamatosságában. Hirtelen egy erőszakos érzésed támad, hogy becsaptak, és nem maradhatsz örökké az istenvilágban. Mélységes csalódottságodban elátkozod magadat is, és azt is, aki, vagy ami ide hozott. Haragszol és csalódott vagy, mert úgy érzed, becsaptak. Ekkor az elmének egy másik birodalmába váltasz át.

A féltékeny istenek elmebirodalma

A féltékeny istenek elmebirodalmának fő jellemzője a célok elérésének és a versengésnek a megszállottsága. Különleges gazdagságra, hatalomra vagy hírnévre törünk, és mindig felül akarunk múlni másokat. A tökély elérésének állandó küzdelmében megszállottan méricskéljük fejlődésünket úgy, hogy önmagunkat folyamatosan másokhoz mérjük. Azonban örök vágyunk arra, hogy a legjobbak legyünk, és a helyzeteket uraljuk, elbizonytalanít, és aggályossá tesz. Területünk uralásáért állandó harcban kell állnunk, hogy legyőzzük mindazt, ami céljaink beteljesülését fenyegeti. Mindig harcolnunk kell, hogy világunkat uralhassuk.

Az elme emberbirodalma

Az elme emberbirodalmában lehetőségünk nyílik válogatni élvezet és fájdalom között. Képesek vagyunk az élvezetes tapasztalatokat megkülönböztetni a fájdalmasaktól arra való törekvésünkben, hogy élvezetünket növelhessük, és csökkenthessük fájdalmunkat. Különböző lehetőségeket mérlegelünk, nagyon sokat gondolkozunk, remények és félelmek között csapongunk. Ez a szenvedély és értelem birodalma. Ha úgy döntünk, hogy valami kell nekünk, megpróbáljuk azt megragadni, magunkhoz húzni, és birtokba venni. Például, ha egy szép selymet akarnánk vásárolni, elmennénk több üzletbe is, hogy megtapogathassuk és érezhessük a selymek anyagát, és eldönthessük, akad-e olyan, amilyet szeretnénk. Ha végül találnánk egy kedvünkre valót, kézbe vennénk e szavakkal: "Ez az. Hát nem gyönyörű? Azt hiszem, ezt érdemes megvenni." Otthon aztán megmutatnánk barátainknak is, hogy tapintsák meg, és értékeljék finomságát és szépségét. Az embervilágban állandóan az élvezetes dolgok birtoklásán jár az eszünk: "Talán vennem kellene egy prémes mackót, amivel alhatnék - szeretnivalót, puhát, meleget és szőröset."
Mindezek mellett azonban felfedezzük azt is, hogy bár okosak vagyunk, és világunk rendezgetésével hozzájuthatunk valamennyi élvezethez, boldogságunkat nem tarthatjuk meg, s nem érhetjük el mindig, amit akarunk. El kell szenvednünk a betegségek, öregség és halál kínjait, sok más baj és csalódás mellett. A fájdalom állandó velejárója élvezeteinknek.

Az elme állatbirodalma

Az elme állatbirodalmában sértődött beletörődést érzünk, és a világnak berögződött szokások sorával válaszolunk. A válaszoknak mindig ugyanazon készletére hagyatkozunk, életünk élményeinek másmilyen feldolgozását mellőzzük, és ezáltal korlátozzuk világunkat. - A kutya próbál mindent megszagolni, a macskát nem érdekli a TV. Ez az állatbirodalom, a butaság világa.
Szemet hunyunk, hogy ne láthassuk, mi van körülöttünk, és megtagadjuk új területek kikutatását. Ehelyett a jól ismert célokhoz és a megszokott kellemetlenségekhez ragaszkodunk. Elkábítjuk magunkat biztonságos, önelégült, megszokott világunkkal, és jól ismert célokat tűzünk ki, melyek elérésére tántoríthatatlan, konok eltökéltséggel törekszünk.
Az állati magatartás nagyon komoly. Még a vidámságból is komoly dolgot csinál. Az ilyen ember öntudatosan próbál barátságos, könnyed, bizalmas légkört teremteni, tréfálkozva, vicceket mesélve, azért, hogy mulatságosnak, eszesnek tartsák.
Ezzel szemben a valódi vidámság egy tökéletesen szabad viszonyulási mód az életünkben adódó helyzetek teljes lehetetlenségéhez. Az a dolgok tisztán látása, beleértve önámításunkat is, szemellenző nélkül, korlátok nélkül, mentségek nélkül. Nyitottság és a dolgok távlati átlátása, és nem a feszültségek puszta feloldására tett kísérlet.
Az állatbirodalom jelképe a disznó, mely egyszerűen megzabál mindent, ami csak az útjába kerül. Se jobbra, se balra nem néz, csak törtet mindenen keresztül, felfalva mindent, ami éppen előtte van.

Az elme éhes szellem birodalma

Az elme éhes szellem birodalmában a fő elfoglaltságunk a terjeszkedés, meggazdagodni vágyás, fogyasztás. Alapjában véve szegénynek érezzük magunkat. Képtelenek vagyunk fenntartani egy olyan látszatot, hogy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Mindenünket a büszkeségünk jogosultságának igazolására használjuk fel, de sosem vagyunk elégedettek, valami mindig hiányzik.
A szegénységérzetű lelkivilágot hagyományosan egy olyan éhes szellem jelképezi, akinek tűfoknyi szája, szűk torka és vékony végtagjai mellett óriási hasa van. Szája és torka túl szűk ahhoz, hogy rajta keresztül elég étel jusson hatalmas pocakjába, ezért mindig éhes. Éhsége csillapítása ugyanakkor nagy fájdalommal jár, mert étkét lenyelni csak nagy nehézségek árán képes. Az étel természetesen jelképezi mindazt, amire csak vágyunk - barátságot, gazdagságot, ruhát, testi élvezetet, hatalmat, akármit.
Bármi jelenik meg életünkben, mi azt elfogyasztanivalónak tekintjük. Ha egy gyönyörű őszi levél lehullásának vagyunk tanúi, a zsákmányunknak tekintjük. Hazavisszük, lefényképezzük, lefestjük, vagy a naplónkban leírjuk, milyen szép volt. Ha veszünk egy üveg italt, felvillanyozva hallgatjuk a papír zörgését, amint kicsomagoljuk. Amikor kitöltjük, a csobogás édesen csigázza szomjunkat. Azután öntudatosan megízleljük és lenyeljük. Végül is sikerült elfogyasztani - micsoda beteljesülés. Csodálatos volt, az álmunk valóra vált. Azonban egy idő múlva újra nyugtalanságot érzünk, és valami más elfogyasztanivaló után nézünk.
Állandóan új szórakozásra éhezünk - szellemire, lelkire, érzékire és így tovább. Eszmét eszme után, tanítást tanítás után kebelezünk be, s megkíséreljük őket mind feljegyezni, birtokba venni, szilárddá és valóságossá tenni. Aztán, valahányszor megéhezünk, jegyzeteinkben és könyveinkben keresünk enyhülést. Egy pontnál azonban ez egyhangúvá és unalmassá válik. Eszünkbe jut, hogy találkozni szeretnénk tanítónkkal, vagy új tanítókkal. Vagy az sem rossz ötlet, hogy elmegyünk egy étterembe, vagy egy bevásárlóközpontba, vagy egy cukrászdába. Azonban valami közbejön, és akadályoztatva érezzük magunkat. Észrevesszük, hogy minél több az akadály, annál nagyobb lesz éhségünk. És minél többre vágyunk, annál jobban látjuk, mi mindent nem kaphatunk meg, és ez fájdalommal jár.
Fájdalmas dolog felfüggesztve lenni a kielégületlen vágyban, és folyamatosan beteljesülést keresni. Ám még ha el is érjük célunkat, a beteljesülés akkor sem valósul meg, mert a telítettség érzetétől érzéketlenné válunk újabb ingerekre. Próbáljuk megtartani és birtokolni tulajdonunkat, de egy idő múltán elnehezülünk és eltunyulunk, és képtelenekké válunk arra, hogy bármit is értékeljünk. Azt kívánjuk, bárcsak újra megéhezhetnénk, és újra teletölthetnénk magunkat.

Az elme pokolbirodalma

Az elme pokolbirodalmát gyűlölet és erőszak tölti meg. Az erőszak nem tűnik a sajátunknak, hanem úgy tűnik, az egész teret betölti körülöttünk. Rendkívül fojtogató bezártság érzetünk van. Nincs tér, hogy lélegezzünk, nincs terünk cselekvésre, az élet maga alá gyűr. Az erőszak érzete oly erős, hogy ha kielégítése végett megölnénk valakit, a kielégülés csak nagyon kis mértékben következne be. Az erőszak érzete a környezetünkké válik, amelyben azt sem tudjuk, ki kit öl meg. Az erőszaknak nincs vége.
A fájdalmat nem tudjuk erőszakkal megszüntetni. Minél többször ölünk, annál jobban megerősítjük az ölőt, amely újabb és újabb megölnivaló dolgokat hoz létre. Az erőszak végül úgy elhatalmasodik, hogy mindent betölt, nincs többé tér, az egész környezet megkeményedett. Szünetek sem adódnak soha. Minél inkább próbálkozunk megsemmisíteni ellenségeinket, vagy legyőzni ellenfeleinket, annál nagyobb ellenállást hozunk létre, és ellenerőszakot, mely visszaüt ránk.
A pokolbirodalomban lángokat szórunk magunkból, amelyek folyamatosan visszacsapnak ránk. Egyáltalán semmi tér sincs, amelyben nyitottságot vagy tágasságot érezhetnénk. Ehelyett egy állandó erőlködés van, amely bezár minden teret.

Ebben az elme által teremtett hat birodalomban jár Kacor király álmában újra és újra, körbe-körbe. Ez a mi jelenlegi mindennapi valóságunk.

A mese végkifejlete

"A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondogatták: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki, kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.
- Ott jön, ott jön, jaj istenem merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl és ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát és ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette vele, és ezért jól képen teremtette a medvét..."

Pillanatok alatt összeomlik Kacor király birodalma, minden résztvevő hajba kap, és szertefut.
A hamis király által megszemélyesített zavaros elme hiú mesterkedése csak bajt halmoz bajra, és eleve kudarcra van ítélve. Királyi neve is tudtunkra adja, hogy hazugsága önpusztító: a kacor egy olyan metszőkés neve, amellyel az ember önmaga felé vág. A mulandóság és változás minden különös ok nélkül is bekövetkezik, azonban nem hozza magával a szabadulást. Bár a szabadulás lehetősége minden pillanatban jelen van, csak az képes kihasználni, aki felkészült. A kényszerű lét kereke forog tovább...

Minden, ami született, mulandó, meg fog halni.
Minden, ami felhalmozódott, mulandó, el fog fogyni.
Minden, ami összegyűlt, mulandó, szét fog szóródni.
Minden, ami felépült, mulandó, le fog omlani.
Minden, ami magasba tör, mulandó, alá fog hullani.