Néhány szó az ünnepekről

Sokan úgy gondolják, hogy annyi mindent el kell végezniük életükben. Sőt, az emberek egy része úgy gondolja, hogy "amíg dolgom van, addig úgysem fogok meghalni. Amíg az embernek dolga van, addig dolga van, s azt úgyis be fogja fejezni". Santidéva nem ezt mondja, hanem azt, hogy bármikor elmehetünk: a halál hirtelen jön.

Az ember mindig elfoglalja magát, az elfoglaltságnak soha nincs vége - gondolom, ismerős. A mai emberrel különösen ez a helyzet. A régi ember figyelt erre, az ő életében voltak rendszeres ünnepek. S ilyenkor mivel foglalkozott? Volt, aki jól berúgott, persze, akár régi ember, akár mai, de nem mindenki. A régi ember ünnepei nagyon szervezett dolgok voltak. Most is megvan ez sokak életében. Az ünnepeknek megvolt a rendje: ezen az ünnepen ez van, azon az ünnepen az van. De egy valami közös volt bennük, mégpedig az, hogy az emberek akkor az életet ünnepelték, az élet fontos dolgait, az élet szentségét, a világ szentségét. Az ünnepek ezt a célt szolgálták.

Az ünnepek ma is ezt a célt szolgálják a buddhizmusban. Nekünk is megvannak az ünnepeink, és ilyenkor a világ szentségét ünnepeljük. De ki tartja ezeket az ünnepeket? A mai ember napjai egymásba folynak, még vasárnap sincs. Nincs különbség hétköznap és vasárnap között. Az ember mindig elfoglalja magát a jelen élet apró-cseprő zavaros ügyeivel, vasárnap is. A vasárnapot az ember legjobb esetben arra használja, hogy lenyírja a füvet. Vagy fusizik, extra munkát vállal. Még az ünnepeket, az ünnepnapokat is ennek az életnek a céljaira fordítja. A hétköznap való arra, hogy ennek az életnek a dolgaival foglalkozzunk: megkeressük az ennivalóra, a ruházkodásra valót, a lakáshoz szükséges dolgokat, és a társasági kötelezettségeinket elvégezzük. Itt nem arra gondolok, hogy el kell menni kártyázni, hanem arra, hogy el kell lássuk szociális kötelezettségeinket: gyerekeket gondozunk, nevelünk, ellátjuk az öregeket, a betegeket és a többi. Erre valók a hétköznapok. Vasárnap az ember ezt az egészet félreteszi - de legalábbis lecsökkenti. A nagymamának persze enni kell adni vasárnap is. A lényeg az, hogy vasárnap vagy ünnepnap az ember a világ szentségét ünnepli - erre való az ünnep.

A mai ember nem ünnepel, hanem kizárólag a jelen élet kiszolgálásával, illetve saját érzékeinek a kiszolgálásával foglalkozik. Abban már megállapodtunk, hogy ez a világ, ahogyan mi észleljük, kizárólag az érzékeink világa. Azt hívjuk világnak, amit az érzékszerveinkkel észlelünk - ez a materialista ember világa. Végső soron kizárólag csak a saját érzékeink kielégítésével foglalkozunk a hét hét napjában, éjjel-nappal, kizárólag. Sajnos ez az igazság, ezt el kell ismernünk önmagunk előtt. Kizárólag az anyagi világ kiszolgálásával foglalkozunk, nem tartunk soha szünetet.

Én azt tanácsolnám nektek is, és mindenkinek, hogy vezessük be újra az ünnepeket az életünkbe, tartsunk ünnepnapokat. A buddhista évben megvan a négy nagy ünnepnap. Az első az Újév. Úgy hívjuk, hogy a Csodák hava. Ezt, annak az emlékére tartjuk, hogy Buddha ebben az első hónapban egy alkalommal különböző csodákat mutatott be a tanítványainak, akik érettek voltak arra, hogy ebből ösztönzést kapjanak. Általában a buddhák nem mutatnak csodákat csak úgy mindenkinek, mert az emberek félreértik. Azoknak mutatott csodákat Buddha, akik megértek már rá, és hasznukra vált. A következő: Buddha születése, megvilágosulása és eltávozása. Ezek egy ünnepre esnek, illetve a születése napja egy kicsit előbb van, de össze szoktuk őket vonni. A megvilágosulás, eltávozás egy napra esik. Ez a második nagy ünnep. A harmadik nagy ünnep: Buddha első tanítása. A negyedik nagy ünnepet úgy hívjuk: Visszatérés az istenek országából. Buddha édesanyja a szülés után egy héttel meghalt, és Buddha a megvilágosulása után meglátogatta őt abban az isten-birodalomban, ahol újjászületett, hogy segítsen neki megszabadulni. (A buddhizmusban az isten-birodalom nem jelent megvilágosodást.) Ott tanította őt heteken keresztül, s utána visszatért a Földre. Ezek az év nagy ünnepei.

Aztán minden hónapban vannak ünnepek, amik a hold állását követik, ahogyan a buddhista naptár is. Az első ünnep a nyolcadik nap, a negyed hold. Ezt mi a Zöld Tarának szenteljünk, ez Tara napja. A kilencedik nap a tanvédők ünnepe. A tizedik nap Guru Rinpocse ünnepe. (nyolc-kilenc-tíz, elég jól kezdődik, nem?) A tizenötödik nap, a telihold egy fontos ünnep, Amitábha ünnepe, nagyon fontos szellemi szempontból. Teliholdkor a dolgok kiegyensúlyozottá és fölfokozottá válnak, intenzívebb minden, gyakorlásra nagyon alkalmas. Aztán a tizenkilencedik nap is egy tanvédő ünnep. A huszonharmadik nap a Fehér Tara ünnepe, és a Gyógyító Buddháé. A huszonötödik nap a dákinik napja. A huszonkilencedik nap megint a tanvédők ünnepe, a harmincadik pedig Buddha Sákjamuni ünnepe.*Ha ezt a pár napot betartjuk, akkor már rendben vagyunk. Ha harminc napból tíz-tizenötöt ünnepelünk, az már elég jó. Ezeken az ünnepeken az ember a gyakorlást hangsúlyozza. Ha a gyakorlás beköltözik a hétköznapjainkba, akkor minden nap ünneppé válik. Minden reggel meditáció, minden este meditáció - az egész életünk a világ szentségének az ünneplésévé válik. Végső soron ez a cél, de el kell kezdeni valahol.

Vannak emberek, akik hallottak erről fél füllel, és azt mondják: "Én mindig gyakorolok, ergo én folyamatosan ünneplem az élet, a világ szentségét". Csak az a probléma, hogy sose gyakorolnak. Csak rámondják: "Én már minden pillanatban gyakorolok", anélkül, hogy valaha is gyakoroltak volna. Vigyázzunk, nem szabad a fogalmakat összekeverni. Először a gyakorlást külön kell végezni. Aztán amikor odáig jutunk, akkor kezdjük tudni alkalmazni a gyakorlást a hétköznapi foglalatosságok közepette is. De először külön kell végezni.

A tibeti nyelvben van egy nagyon pontos fogalom erre. Azt mondjuk a meditációra - tehát amikor leülünk és meditálunk - hogy thün: meditáció ülés, vagy meditáció periódus. Ez az egyik fajta gyakorlás. Aztán van egy másik fajta gyakorlás, amit úgy hívunk, hogy thün-cam: ez pedig a meditáció ülések közötti gyakorlás. Ez a hétköznapi gyakorlás. Ha azt mondom, hogy: "én mindig gyakorlok", az azt jelenti, hogy "én mindig tün-cam gyakorlok", tehát meditáció ülések között gyakorlok, de ha soha nincsenek ülések, akkor mik között gyakorlok? Kilóg a lóláb. A világ - és Magyarország is - tele van mahasziddhákkal, akik állandóan gyakorolnak. Örüljünk neki, legyen mindenki mahasziddha - de mi ne! Mi soha ne legyünk mahasziddhák. Lehet, hogy a mahasziddhát úgy lehet megismerni, hogy ő nem tartja magát mahasziddhának? Lehet. Nekem van egy ilyen spúrom.

Térjünk vissza kicsit a komolyabb dolgokhoz. A halálról van szó továbbra is, és arról, hogy nincs elfordulás a létkör szenvedéseitől. Általában ezt is nagyon könnyen vesszük. Az ember megmagyarázza magának, hogy erre is szükség van, arra is szükség van, csak közben azt nem veszi észre - ami itt elhangzott -, hogy mindig beleesik abba a csapdába, hogy: "ezt még nem végeztem el, ennek a feléig jutottam" - tehát folyamatosan elfoglalt a semmivel. Ez azt jelenti, hogy nem értettünk meg semmit. A létkör itt van belül - a zavaros tudat. Tényleg szükség van a zavaros tudatra? Tegye fel a kezét az, akinek szüksége van a zavaros tudatra! Most persze egyik sem jelentkezik... Mégis, mikor magunk vagyunk, megmagyarázzuk, hogy ezt is meg kell csinálni, erre is szükség van, arra is szükség van, de nem gondolunk arra, hogy ezzel is csak a zavaros tudatunkat szolgáljuk ki, meg azzal is. Aztán ha az ember felteszi a kérdést, akkor mindenki, mint a nyuszi, lapul a fűben. Nyuszinak mondjuk, de másképp is szokták mondani...

Ezek borotvaéles dolgok, ha megértjük őket. Azért borotvaélesek, hogy mi önmagunkat lássuk tisztán. Azt mondjuk, hogy szamszára, és akkor elkenjük: "de hát a szamszárában erre is szükség van, arra is szükség van". Na de hát mi a szamszára? A mi zavaros tudatunk! Akkor mondjuk azt, hogy a zavaros tudatban erre is szükség van, arra is szükség van - az már mindjárt egy kicsit rosszabbul hangzik. Akkor jön, hogy: hopplá, mivel is foglalkozom? Ez nyilván Santidéva idejében is így volt. Santidéva leírja, hogy ezt a könyvet magának írta - abból van az ereje. Nem azt mondja, hogy "ti ilyenek vagytok, de én nem", hanem leírja az elején: "ezt a könyvet én magamnak írtam, ez a könyv az én meditációm, és ha valakinek ne adj' Isten hasznára válna, az extra bónusz". Ilyen erőteljes dolgokra van szükségünk, hogy fölébredjünk valamennyire, legalább egy rövid időre.

Végtelen belső gazdagság

Santidéva:

Ha a végtelen gyönyör okának,
A szent tan legfőbb boldogságának hátat fordítasz,
Hogyan lelnéd örömed a szenvedés olyan okaiban,
Mint a csapongás, szórakozás és hasonlók?

Alapvető zavarban vagyunk a boldogságot illetően. A boldogság - mint minden jelenség - nem magától lép föl, hanem oka van. Ami megjelenik, annak mindig van oka ugyanúgy, ahogy a fa magból fejlődik ki. A mag maga is egy fáról esik le, tehát mindig van egy megelőző ok, amiből a jelenségek kialakulnak. Ugyanígy, a boldogságnak is van megelőző oka. Nemcsak úgy, a semmiből jelenik meg, hanem van valami előzménye, oka. Ugyanígy, a szenvedésnek is van oka. Ok nélkül nincs szenvedés, ok nélkül nincs boldogság.

Az okot illetően óriási zavarok uralkodnak: nem ismerjük a boldogság okait, és nem ismerjük a szenvedés okait sem. Van egy nagyon ködös elképzelésünk, hogy boldogok akarunk lenni, és nagyjából megnézzük, hogyan csinálják a többiek, mit mondanak mások a környezetünkben, a szüleink, a tanítóink, a társaink, a barátaink. Hogy is mondták, hogy is van ez, mit is olvastam össze-vissza mindenféle könyvekben? Lehet, hogy nagyon sokat olvastunk, tanultunk már a boldogság kérdéséről, de még akkor sem biztos, hogy a valódi okot megnevezte valaki. Ködben tapogatózunk. Persze mi azt hisszük, tisztán látunk, de a végső okot nem ismertük föl.

Úgy gondoljuk, a boldogság megvalósítható anélkül, hogy ismernénk az igazi okát. Ez körülbelül olyasmi, mint amikor akarunk egy fát, s nem tudjuk, hogy a fa magból születik. Akkor mit csinálunk? Festünk magunknak egy fát, ami soha nem lesz élő, vagy megpróbáljuk kifaragni, és ragasztunk rá leveleket. Az már majdnem úgy néz ki, mint egy fa - dehát mégse az. Pedig ha ismerjük a törvényszerűséget, akkor az egész csak annyiból áll, hogy szerzünk egy magot vagy egy hajtást vagy egy csemetét, és elültetjük. Aki ezt nem tudja, az csak utánoz, és eleve kudarcra van ítélve. Akármilyen szép fát faragunk, és akármilyen szép leveleket ragasztunk rá, az soha nem lesz valódi fa.

Így vagyunk a boldogsággal is. Nem ismerjük az okát, s megpróbálunk létrehozni valami olyasmit, ami nagyon hasonlít a boldogságra. De aztán mindig érezzük, hogy ez sem az igazi, meg az sem az igazi, mind csak próbálkozások és imitációk. Ha azonban ismerjük a boldogság okát, akkor egyszerű a dolgunk. Ha elültetjük a boldogság okait, és megfelelő módon gondozzuk - ugyanúgy, ahogy az elültetett magot locsoljuk, és megfelelő módon gondozzuk -, akkor azokból magától, természetes úton, erőfeszítés nélkül, kevés munkával létrejön az eredmény.

Az ember megpróbálja örömét lelni a csapongásban, a szórakozásban és hasonló dolgokban, mert azt hiszi, az a boldogság - annyira nem lát tisztán. A szórakozásunk csapongásról szól: egy pillanatra se unatkozzunk. Minél inkább csapongjon az elménk, minél inkább el legyen foglalva. Minél vadabbul csapong az elménk, annál kevésbé hagyunk időt az unalomra. Úgy gondoljuk, az unalom szenvedés, ezért el akarjuk kerülni.

Márpedig a csapongás és a szórakozás pontosan a szenvedés okai. A szórakozás nem más, mint csapongás, ami a zavaros elme sajátja, és amíg zavaros elme van, addig nincs más, mint szenvedés. A zavaros elme mindig szenvedést termel, még akkor is, ha egy olyan rendkívül elködösült elme, mint a miénk, még a szenvedést is boldogságnak próbálja lefordítani. Minden erőnket arra irányítjuk, hogy megpróbáljunk mindenből pozitív eredményt kihozni. Bár tudjuk, hogy becsapjuk magunkat, de akkor is úgy teszünk magunk és mások előtt, mintha az eredmény pozitív lenne. Eljátsszuk magunk előtt, eljátsszuk mások előtt, és ezt hívjuk boldogságnak.

Erről mondják a tanítások, hogy ez a fajta boldogság olyan, mint amikor az ember megpróbál kényelmes ágyat vetni magának egy tüskebokorban. Hiába próbálkozunk, hiába erőlködünk, eleve lehetetlen. Kudarc. Mégis, az ember eljuthat odáig, hogy össze-vissza karmolva, sok sebből vérezve végül ott mosolyog, és úgy csinál, mintha nagyon kellemes lenne. Körülbelül erről szólnak a boldogságra tett erőfeszítéseink mindaddig, amíg az elménk zavaros csapongását követve próbáljuk a boldogságot megvalósítani.

Ezzel szemben áll - ahogy a két első sor mondja - a szent tan legfőbb boldogsága, ami a végtelen gyönyör oka. A szent tan gyakorlásából születik a valódi boldogság. A szent tan, a dharma, az ösvény gyakorlásából, vagyis az elménk megtisztításából születik a valódi boldogság, amikor a csapongó elme elcsitul, és megszületik a tiszta elme. A zavaros víz letisztul, és megszületik a tiszta víz. De mi erről mit sem tudunk, ezért ezzel nem törődünk, sőt hátat fordítunk neki, és megpróbáljuk a zavaros elme útján megtalálni a boldogságot. Érdemes elgondolkodni, hogy akkor végül is mivel foglalkozunk. A boldogság oka a tiszta elme, a szenvedés oka a zavaros elme. Ez azt jelenti, hogy a zavaros elméből nem lehet boldogságot csiholni, míg a tiszta elme természetszerűleg vezet boldogsághoz.

Ez az alapvető félreértés az, ami a második fajta lustaságot mozgatja. Nem akarunk jót tenni, mert egyszerűen nem tudjuk, miről van szó, annyira zavarosak vagyunk. A csapongó elménk egyszerűen más útra vezet bennünket. A csapongó elme világában nem szerepel az, hogy pontosan a csapongást kell lecsitítani, attól kell megszabadulni, s akkor születik meg a boldogság.

Most elolvasok egy magyar mesét, ami erről szól. Valószínűleg ismeritek is, csak nem biztos, hogy valójában megértettétek a belső jelentését.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának. Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett volna világ restje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.
Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint egy nagyleány.
De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondja egyszer Boriska az édesanyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az Isten, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.
Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Hogy ő még nagyon kicsike a szolgálatra. De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:
- Hát csak eredj, édes leányom, segítsen az Isten!

Itt egy külső helyzetet jelenít meg a mese, de hozzá kell szoknunk, hogy a mesék a belső út magyarázatai. A bensőkről van szó. Hogy rövidre fogjam, jelképes nyelvvel mesél a mese, és a jelképek nyelvén a ház a mi elménk. A házban lakik egy család. Van egy mama, ez a mi elménket jelenti; a mama a mi elménk úrnője, a bölcsesség. Van neki két leánya, ez két, bennünk jelen lévő tulajdonságot jelent: az egyik a lustaság, amiről beszélünk, a másik pedig a buzgóság. Most meglátjuk, hogy mire jut a kettő.

Ment, mendegélt Boriska hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, s hát amint mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatja. Ahogy meglátta Boriskát, megszólítja:
- Ó, te leányka, te, segélj rajtam, megáld érette az Isten! Nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnét!
Mondá Boriska:
- Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna - s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.
Hálákodott a kutya:
- Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.
- Jól van - mondta Boriska -, Isten áldjon meg!
S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.

Itt az önzetlen segítségről van szó: egy elesett, szerencsétlen kutyának segít a Boriska, és egyáltalán nem vár ellenszolgáltatást. Mit is tudna egy kutya segíteni neki? Természetes, hogy segít a kutyának, mindenféle elvárás nélkül.

Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát, az út szélén egy szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott attól. - Te szegény leány, te - mondá szőlőtőke -, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen én rajtam is szőlő, bizony nem bánod meg! Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s hát ez egyszerre csak nekielevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja jóságát, de Boriska jóformán rá se hallgatott, ment mendegélt tovább.
De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely tele s tele volt szeméttel.
- Te kisleány - szólította meg a kút -, merd ki belőlem a szemetet, hadd ihassák vizemet a vándoremberek.
Boriska egyszeriben kimerte a szemetet, s hát csak tele lett a kút friss forrásvízzel, s olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.
Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: ugyan mi segítségére lehetne egy kút.
De még egy jó futamodásnyira sem ment, egy összeviszza repedezett kemencét talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja. Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni: - Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom jóságodat.

Ez az egész egy nagyon egyszerű hétköznapi helyzet. Megyünk az utcán, szemetes az utca, és elmegyünk mellette. Látunk egy kutyát vagy egy kismadarat, amely bajban van, és elmegyünk mellette. Nagyon egyszerű dolgok. Van egy elgazosodott szőlőtőke, nem érdekel. Elmegyünk mellette, nem foglalkozunk vele. Otthon, vagy a munkahelyünkön, vagy akár a meditáció központban látjuk, hogy valamit meg kellene igazítani, ki kellene javítani, meg kellene csinálni, de elmegyünk mellette, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, úgy gondoljuk, nem a mi dolgunk, majd valaki megcsinálja... Ez a hétköznapi valóságunk. Ez a lustaság. Ráismerhetünk.

Az első fajta lustaság az, hogy nem is tehetnénk kevesebbet. Egyáltalán nem törődünk a dolgokkal. Eszünkbe se jut, hogy valamit is tegyünk, le vagyunk teljesen nullázva, nem akarunk semmit csinálni. A második fajta lustaság az, hogy nem akarunk jót tenni. Eszünkbe se jut, hogy jót kéne tenni. Azonban ha az ember nem tesz jót, ha nem törekszik a jóra, az egy nagyon veszélyes dolog, mert abban a pillanatban, mikor nem törekszünk a jóra, beengedjük a rosszat. A rosszra nem kell törekedni, a rosszat nem kell művelni, magától bejön. Abban a pillanatban, amikor a jóravaló törekvés megszűnik, már helyet is adtunk a rossznak, a rossz már be is jött magától.

Gondoljuk csak végig Boriska eddigi történetét. Mit jelent az, hogy megszólította őt egy kutya? Mi az, hogy megszólította őt egy szőlőtőke? Mi az, hogy megszólította őt egy szemetes kút? Mi az, hogy megszólította őt egy repedezett kemence? Mit jelent ez? Mikor szólítja meg az embert valami? Akkor, ha megvan benne a fogékonyság. Ha nincs fogékonyság, bezárjuk a szemünket, fülünket, akkor nincs megszólítás. A valóság megszólíthat bennünket, ha fogékonyság van bennünk. Ha megvan bennünk a jóra törekvés, a buzgalom, a buzgóság kvalitása, akkor a dolgok megszólítanak bennünket.

Már meséltem a történetet, amit egy szomszéd falubeli asszony mesélt Taron az ifjúságáról, ami nem is olyan régen volt. Az ő ifjúságában, abban a faluban ahol ő lakott, az volt a szokás, hogy mikor este kapálás után mentek haza az asszonyok, lányok, és olyan föld mellé értek, ahol még valaki nem fejezte be a kapálást, akkor nem tudtak elmenni mellette, hanem mindenki beállt kapálni, együtt gyorsan befejezték a kapálást, és csak akkor tudtak továbbmenni. Mert megszólította őket a helyzet.

Erről van itt szó. Ez a megszólítás. A dolgok beszélnek, ha bennünk van ez a készség. Ezt hívjuk úgy, hogy együttérzés. Ha együttérzésünk van, akkor nem tudunk elmenni anélkül, hogy segítsünk, ha segítésre van lehetőség. De azt nekünk kell észrevennünk, a segítésre való lehetőséget nem fogja senki ránk erőszakolni. Vagy észrevesszük, vagy nem - rajtunk múlik. Akkor történik az, hogy a dolgok megszólítanak bennünket. Észrevesszük a dolgokat, mert bennünk van az együttérzés. Együtt érezni nemcsak emberekkel, állatokkal lehet, hanem akármivel. Látjuk, a szőlőtőkével, a kemencével is együtt lehet érezni. Egyszerűen nem tudok elmenni egy repedezett kemence mellett, mert fáj nekem, fájdalmat okoz, hogy ott van egy kemence, amit az emberek fölépítettek, aminek megvan a maga léte, a maga élete - mondhatjuk így -, és most szétesik. Azt mondom: "ezért valamit tenni kell, mert fájdalmat okozna, ha tovább mennék csak úgy".

Sajnos a mai ember éppen az ellenkezőjéhez van szokva. Úgy élünk, olyan rettenetes mennyiségű információ ér bennünket az életmódunk miatt, hogy megtanuljuk elfalazni, elbástyázni magunkat a világtól. Ezt egyfajta önvédelemnek érezzük, de ez igazából nem önvédelem, hanem éppen a halál okozója. Ettől válik az ember eltompulttá, érzéketlenné, és ezért válik az élete üressé. Úgy gondolja, hogy ezzel ő saját magát védi. Védi az erejét, az épségét, így megmarad az ereje. Hát épp fordítva van: ezzel veszti el az erejét. Az együttérzés erejét. Az igazi erő az együttérzés. A többi: erőlködés, önpusztító erő.

Ezt érdemes meggondolni és megszívlelni. A dolgok megszólítanak bennünket, ha mi készek vagyunk rá, ha megvan bennünk az együttérzés, a buzgóság, a buzgalom kvalitása. Megszólít a kiskutya, megszólít a szőlőtőke, megszólít a kút, megszólít a kemence. Látszólag élettelen tárgyakról van itt szó. Nem tudott elmenni mellette. Nem tudott, mert fájdalmat okozott volna neki. Nem lett volna egész ember azután, hogy elment mellette.

Ugyanakkor elvárás nélkül csinálta, amit csinált. Ez a másik fontos dolog. Biztos volt benne, hogy ezek soha nem tudják meghálálni az ő segítségét. Nem azért segített, hogy nyerjen, hanem egyszerűen tiszta együttérzésből. Azért, mert egyszerűen nem volt képes nem segíteni. Ez az együttérzés veleje, a dharma veleje. Ez az igazi együttérzés: nem vagy képes nem segíteni. Ezt hívjuk úgy, hogy gyöngédség. Ha már érdekből segítünk, az már nem gyöngédség, az üzlet. Az keménység, agresszió, erőszakosság. Akkor már jogaink vannak, érdekeink vannak, kötelességeink vannak, ami már mind keménység. A gyöngédség az, hogy a dolgok megszólítanak bennünket, és fájdalmat okoznak, és muszáj tennünk. Muszáj, nem tudjuk ott hagyni, nem tudunk elmenni mellettük.

Eközben estére vált az idő, s szegény Boriska megijedt erősen: jaj, Istenem, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben. Nézett erre, nézett arra, s hát egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent: hátha nem lesz jó bemenni.
- Mindegy - mondá a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.
S bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a térdét verte.
Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyó!
- Adjon isten neked is, leányka! Hát te ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Ez az "ahol a madár se jár" nagyon fontos dolog, mert ez leplezi le azt, hogy az elmében játszódik a mese. Mert hát hol nem jár a madár? A madár mindenhol jár. Ahol tér van, levegő van, ott mindenhol jár a madár. A térben nem lehet határokat húzni. Eddig jön a madár, innen már nem megy tovább - ilyen nincsen. Itt egy belső tér van, oda már nem tud elmenni a madár. Ugyanúgy, ahogy a külső madár nem tud berepülni az álmunkba. Az álmunk terébe a kerti madár nem tud berepülni. Az álommadár pedig nem tud kirepülni a kertbe. Tehát "ahol a madár se jár" azt jelenti, hogy itt van bent.

Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.
- Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek - mondá az öregasszony. - Nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak főzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a harmadikba be ne tekints, mert bizony jaj lesz akkor neked.
Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát.
A harmadikban feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé, még akkor sem, mikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó isten tudja, hová, de Boriskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet ott. Bizony nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán egyéb gondja is volt Boriskának, mert az öregasszony, mikor elment hazulról, így szólt hozzá:
- Hallgass ide, leányka! Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az sült is legyen, főtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.
Szegény Boriska! Búsult, töprengett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy tudjon ő ilyen ételt készíteni?! Inkább szép csöndesen elillan ebből a házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így évelődnék szegény feje, egyszerre csak - mit gondoltok mi történt? - megszólal a kemence:
- Hallod-e, te kisleányka, te, egyet se búsulj, ne évelődj. Tudom én, hogy ki vagy te. Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem előtt, sem tűzön, sem lángon, s mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán piros ropogósra sül.
Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában, hogy így kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban fölkelt, hátha ágyban találná Boriskát, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég fölkelt, s söpörte a szobákat. Estre ismét pompás pecsenyét adott fel, harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól, mondá Boriskának:
- Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked jobban tetszik.
Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik. Azt mondá Boriska:
- Nem választok én, öreganyó, magára bízom.
De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.
- No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát választottad volna s akkor ugyancsak megjárod.
Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált volt. Telis-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem engedte továbbmenni Boriskát, amíg ki nem szedett belőle egy jó csomót.
Továbbmenve, a kúthoz ért. Ez is megszólította:
- Nézz belém, hadd hálálom meg a jóságodat!
Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.
Ment tovább, s most meg a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, míg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt (bizonyosan a megsikált kemence sütötte meg szívességből), s hiába szabadkozott Boriska, el kellett, hogy fogadja az ajándékot.
Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, mikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De hát még mikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz jött ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem amolyan icipici kis ládikó.
Hej, édes jó Istenem, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenből.
"Hiszen, jól van - gondolta magában Terka -, amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégis csak több kincsem meg ruhám lesz nekem!"
S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a szemetes kútra, az összevissza repedt oldalú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még dolgozik ingyen! Bár csak azt a három napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.
Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölibe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott az udvaron.
Jön haza este a vénasszony, föladatja a vacsorát, de bizony nem ízlett. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.
Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elővett két olyan ládikót, s azt mondá:
- Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül! Melyik kell: a kopott vagy a cifra?
Bezzeg hogy a cifrát választá. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép ládikóban. S sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele is volt mindenféle jó kaláccsal, de mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan magasan, hogy csak a létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem volt; a kutya is eleibe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.
De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s hát mekkora lesz még a bosszúsága, ha ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne, istenem, mi volt! Mindenféle ringy-rongy s aközött egy kígyó. Bezzeg hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.
Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Az egész rólunk, a bensőnkről szól. A két lány mi vagyunk. Azonosíthatjuk magunkat vagy az egyikkel vagy a másikkal. Fontos, hogy őszinték legyünk. Végül van a láda. Mi ez a láda? A láda a végső kvalitást jelenti. A szorgalmas, önzetlen, együttérző kislány ládája, vagyis belső kvalitása a végtelen gazdagság. Ez a mese a lényege.

Az együttérzés, jóság jutalma a végtelen gazdagság. A mi végtelen belső gazdagságunk nyílik meg azáltal, hogy jók vagyunk, hogy nem vagyunk képesek cserbenhagyni azt, akinek szüksége van segítségre, nem vagyunk képesek elmenni a segítésre adódó lehetőség mellett keményen és érzéketlenül. Ezáltal nyílik meg a végtelen, kimeríthetetlen belső gazdagság. Ezzel szemben a keménység, az erőszak "jutalma" a belső szegénység, sivárság, hitványság. Ez pedig maga a szenvedés világa.

Erről szól tehát a buzgóság. A buzgóság eredménye belső gazdagságunk föltárása. De az csak buzgósággal jön, magától nem mutatkozik meg. Magától a rossz jön, minden egyre rosszabb lesz. Ha van egy házunk, és nem tartjuk karban, nem ápoljuk, nem javítjuk folyamatosan, akkor az egyre csak romlik, magától tönkremegy. Így vagyunk mindennel, a belső kvalitásainkkal is. Ha nem ápoljuk, nem fejlesztjük magunkat nap, mint nap, ha a figyelmességünket nem gyakoroljuk, hanem elhanyagoljuk, akkor minden egyre rosszabb, silányabb lesz. Ez magától történik.